A túlélés receptjei

- Závada Pál említi előszavában: a Lichtenwörthben lejegyzett receptkönyv a túlélés egyedülálló dokumentuma. Még nem volt példa rá a holokauszt irodalmában. Hogy találta meg a különleges szakácskönyvet?

– Mondhatnám azt is, hogy az ölembe hullott. A Centropa Alapítvány munkatársaként 2006 óta készítek életinterjúkat, és ennek során számos magyar zsidó család történetét ismerhettem meg a XIX. századtól napjainkig. Elsősorban nem a holokausztot kutatjuk, hanem a két világháború közötti zsidó kultúrát és életmódot. De mivel főleg 1930 előtt született embereket kerestünk fel, nem hagyhattuk ki a vészkorszakot sem. Endrei Istvánné Hédi nénit épp arról kérdeztem Károly körúti lakásában, hogy milyen süteményeket sütöttek régen az édesanyjával, amikor szóba került a flódni. Nem emlékezett az arányokra, ezért megkért, hogy emeljek le a polcról egy szakácskönyvet. Ekkor estek ki a könyvből a sűrűn teleírt papírdarabok. „Ó, hát ezeket a recepteket a koncentrációs táborban írtuk” – mondta, de úgy, mintha nem lenne ebben semmi rendkívüli.

– A lágerben írt receptek hatvankét évig egy vaskos könyv lapjai közt rejtőztek. Weisz Hedvig eltette, megőrizte, de a háború után soha senki nem főzött belőle. Talán csak a receptírók tudták, hogy a kolozsvári rakott káposzta és a puncstorta elkészítésének felidézése a túlélésben segített nekik. Hogyan barátkozott össze öt nő az éhhalál küszöbén?

– Negyvennégy novemberében az óbudai téglagyárból gyalogmenetben indították őket Ausztria felé. Hédi néni elbeszélése szerint Kópházán sáncot ásattak velük; ott barátkoztak jobban össze. Az öt nő különböző korosztályokból és élethelyzetekből került a deportáltak közé. Ott volt Éva, a kárpitos felesége, Magda, a vidéki lány, Hédi, a nőikalap- és paplankészítő, egy családanya a Pozsonyi útról, valamint Klári, Rotschild Klára egyik legszebb manökenje. Lichtenwörthben 2500 foglyot zsúfoltak össze, többnyire nőket. A fűtetlen, romos gyárépületben az éheztetés volt a legfőbb kínzási módszer. Tetvek közt, szalmán, majd a csupasz betonon aludtak egész télen, a flekktífusz, diftéria és vérhas szedte áldozatait. A barátnők igyekeztek mindig egymás mellett maradni. Reggelire egy bögre híg kávét kaptak cukor és tej nélkül, ebédre marharépából vagy krumplihéjból főzött levest, és a vacsora is ez volt. Ritkán jutott egy darab fekete kenyér. Egy idő után borzalmasan éheztek, és folyton ennivalóról beszélgettek. Hédinél volt egy kis köteg halványkék levélpapír, mert Pesten még azt gondolta, levelet fog írni. Valamiért nem vették el tőle. Így jött az ötlet, hogy a haláltábor napi rutinjába a közös receptírást is beillesztik. Reggel segítettek egymásnak tisztálkodni, fésülködni, aztán a leterített pokrócon egy-két órát töltöttek az otthoni ízek felidézésével. Nagyon apró betűkkel, egy grafitceruza hegyével, majd egy széndarabbal írta le Hédi a sütemények, húsételek receptjét.

– Dolgozniuk nem kellett a táborban?

– Ott kényszermunka akkor nem volt, de a tétlenség is őrjítően hatott. A barátnők szétbontották egyikük kardigánját, farigcsáltak maguknak kötőtűt, és hogy jobban teljen az idő, felváltva kötögettek. Ilyenkor beszélgettek is, tartották egymásban a lelket.

– A recepteket átnézve feltűnő, hogy nem a kóser konyha ízeit tartalmazzák. Szinte minden disznózsírral készül, a hozzávalók közt ott van a kolbász, a szalonna. A leves és a főzelék viszont hiányzik.

– Ez nem véletlen. Az ételeket úgy jegyezték le, amilyen sorrendben eszükbe jutott, vagy megkívánták őket. Mivel a táborban csak levest és főzelékre emlékeztető löttyöt kaptak, inkább más ételekről álmodtak. Cukros, diós édességekről, zsírban sült lángosról, szaftos húsokról. Másrészt a receptekben hangsúlyosan jelen van a magyar, illetve a kelet-közép-európai gasztrokultúra.

– Mi lett a sorsa az öt barátnőnek?

– Huszonnyolc kilósra fogytak, ám mindnyájan túlélték. Egyszerre indultak haza, de hárman megkapták a flekktífuszt, és egy Bécs melletti kórházba kerültek. Endrei Istvánné Hédi hozta haza kabátzsebében a túlélés receptjeit. Érdekes, hogy aztán egész életében a vendéglátásban dolgozott. A Borostyán, majd új nevén Bukarest étteremben, a Móricz Zsigmond körtéri cukrászdában, aztán jött a Szeged étterem és a Királyhágó utcai vendéglő. Hol üzletvezető volt, hol üzletvezető-helyettes. Nyugdíj után nyolcvanhét éves koráig az Aranyhordó étteremben és a Biarritzban kalkulálta az árakat. A férje, Endrei István nem tért vissza a munkaszolgálatból. Pár hónapig voltak csak házasok, Weisz Hedvig mégis az ő nevével élte le az életét. Élettársat talált, gyermeke nem született. A barátnők a háború után már nem hallottak egymásról, soha többé nem találkoztak. Hédi néni 2012-ben, kilencvenkét évesen halt meg.

– A könyv a recepteken és a holokauszton túl tartalmazza Weisz Hedvig részletes életinterjúját, családjának történetét is. A sajtóban akadt kritika, amelyben kifogásolták, hogy a szakácskönyv egészen hétköznapi ételekből áll, és a család élete sem túl érdekes. Hiányolták viszont a lichtenwörthi táborról a részletesebb beszámolót.

– Az illető újságíró félreértette a könyvet. A Centropa és az én célom elsősorban nem a holokauszt eseményeinek feltárása volt, hanem annak bemutatása, hogyan élt egy jellegzetesen budapesti zsidó kispolgár család több generáción keresztül a XX. században. Ebbe beletartozik a munkájuk: a fodrászat, a képkeretezés, a kalap- vagy a paplankészítés, de az is, hogyan főztek, mostak, imádkoztak, tisztálkodtak és barátkoztak a városban.

– Úgy tudom, a Gólem Színház kis kamaradarabot tervez Hédi néni életéből. Az erre nyert támogatást, kétmillió forintot azonban a színház visszaküldte a kormánynak. Önkéntes adományokból megvalósulhat a produkció?

– A színház vezetője legutóbb azt mondta: így vagy úgy, de megrendezik az előadást, és a darabban központi szerep jut a receptkönyv ételeinek.

– Kipróbálta már valamelyiket?

– Igen. Megsütöttem gyerekeimnek a vaníliás kiflit.