A tökéletes gyilkos

Borosta, sebhelyek, ráncok, kis kiábrándultság a szájszögletben: a tökéletes detektív. (Nemzetközi modell.) Itthon nyomozónak hívják. Magányos, persze. A lányát elvesztette (Hogy miképpen, nem mondhatom meg, elvégre krimiben vagyunk.) A felesége – szintén csalódott, bár nem nyomozó – elmenekül egy kolostorba, apácának áll. A templom, a klastrom és a kripta még játszik az igencsak romantikus végjátékban.

Van egy helyre gyanúsítottunk is, aki egy másik emberölésben lehetne akár a kikezdhetetlen tettes is. Ő arról nevezetes, hogy rosszkor van rossz helyen, valamint a jobb és baloldalt gyakran összekeveri. Ha nem lenne ez a kis hibája, a film már sokkal korábban befejeződhetett volna, no de hát az alkotók nem ebben érdekeltek.

A cél szép: ennek a rendőri egységnek bizonyos tagjai az igazságszolgáltatásra esküsznek. Akkor is befogják a gyanúsítottat, ha nem állna meg a bíróságon a vád. Inkább besegítenek egy kicsit, rákennek ezt-azt, hogy a „tökéletes gyilkost” adhassák át a törvénykezésnek.

A film egy igen jól megcsinált etűddel kezdődik: túsztárgyalóként lép fel nyomozó főhősünk, magát ajánlva fogolynak. Ebben oly meggyőző, hogy meg vagyunk véve a film végéig: karakán a fickó. Bátor. Kár, hogy a továbbiakban leáll a tempó és kocsonyásodik a feszültség, csak az ismeretlen szobákba koreografáltan betörő rendőr pisztolyos balettjeit élvezhetjük.

Amúgy a bűnös rendőrök, a szép elvek mögé bújók, a magányos, kiszikkadt fickók mind-mind ismerősek a nemzetközi kék fény adásaiból. Magyar voltuk nemigen tud megjelenni. Igaz, ez az ország, ez a társadalom, ez a morál nem különösebben vonzó. Bár, persze, hiba lenne egy társadalmat a krimiirodalma alapján megítélni. Mindenesetre az utolsó képeken felszálló repülőgépen ülők fellélegezhetnek.

És a nézők is.

(Rendezte: Pacskovszky József. Főszerepben László Zsolt.)