A tánc új otthonra lelt

Ipswitch alig húszezer lakosú, komoly történelmi múltra visszatekintő, hangulatos kereskedőváros, amelynek folyóparti, raktárakkal teli üzleti negyede évek óta hanyatlásnak indult, épületei üresen álltak, romokban hevertek. Amikor a terület rekonstrukciója szóba került, egy építész, John Lyall és egy táncos, Asssis Carreiro gondolt egy merészet: a szétesőben lévő gabonasiló épületébe irodákat, üzleteket, közösségi tereket álmodtak, alsó részébe pedig teret a táncnak, a város és a régió táncszínházának. Kilenc év, számos kudarc, nehézség és sok munka után álmuk mostanra valósággá vált. Megszületett és a napokban megnyílt a DanceEast új otthona, a Jerwood Dance House.

Az új tánc-ház

A városban tíz éve ez az első kulturális célú fejlesztés. Összköltsége 8,9 millió font volt. Az épület 2500 négyzetméter alapterületen nyújt világszínvonalú otthont a táncnak: stúdiók és próbatermek, színházterem, könyvtár, és számos közösségi tér kapott helyet, olyan tágasat, hogy szinte lehetetlenség lefényképezni is. Ezentúl itt tanulhatnak a városi egyetem közösségi táncpedagógiát tanuló egyetemistái, ide járhat jógázni a háziasszony és modern táncórára a tánc-őrült fiatal. Itt dolgozhat új művén a koreográfus, itt láthatják az első táncszínházi előadást a gyerekek. Mindezt fantasztikus, csupa fény, csupa tér, gyönyörű stúdiókban és színházteremben. Óra után formatervezett zuhanyzó és öltöző várja a diákokat, a táncosok fáradt izmait gyógymasszázs lazítja. Aki pedig csak egy kis társaságra vágyik, leülhet a kávézóban. Színek, formák, arányok, anyagok, ritmusok – újságíró kollégáimmal egyik ámulatból a másikba esünk, miközben a főépítész és a művészeti igazgató végigkalauzolja a vendégeket a fantasztikus épületen. Az új központ több napig tartó ünnepségsorozattal nyílt meg, amelybe az egész települést bevonták. A város apraja-nagyja megtanulta azt a pár perces, vidám kis táncot, amely a megnyitó fénypontja volt: háromezren táncolták együtt a nagy napon. Az iskolások már a vasútállomáson tánccal fogadták az érkezőket, a táncegyüttes pedig gálaműsorral köszönte meg az építők munkáját. És ez még csak a kezdet.
Ipswitch életét radikálisan átalakítja majd ez a világszínvonalú intézmény. A projekt motorja Assis Carreiro művészeti igazgató.

A jövő tervei

Ipswitchnek szerencséje van, hogy Ön megálmodta és életre keltette ezt az épületet. Amikor először elkezdték tervezni, mit gondolt, mi fog majd itt történni?

Abból, ami itt majd történni fog, sok minden már eddig is létezett, csak eddig úgy kellett különböző helyekre bekönyörögni magunkat, most pedig minden egy fedél alatt jöhet létre, itt, a saját új otthonunkban. 29 éve dolgozom a tánc világában, sokáig a kanadai Nemzeti Balett egyik vezetője voltam, azt hiszem, nyugodtan mondhatom tehát: tudom, mi kell a tánchoz és a táncosoknak mire van szüksége. És egyáltalán nem kell egy nagy városban lenni ahhoz, hogy az ember nemzetközi és világszínvonalú legyen. Nagyon kis helyen is lehet világszínvonalú munkát végezni és odavonzani az embereket. Ilyen például a Glyndebourne-i opera, amely mindig rengeteg művészetkedvelőt vonz, mert valami különlegeset nyújt. Így aztán nem sokat töprengtem, amikor ennek a projektnek az ötlete felmerült, azonnal tudtam: ezt kell tennünk, hogy az álmainkat valóra tudjuk váltani.

Hogyan kezdett működni a DanceEast, amikor még nem is volt helye?

A közösségi táncmozgalom már a hetvenes években nagyon erős és sokszínű volt Nagy-Britanniában. Rengeteg erős, úttörő egyéniségű nő, aki táncot tanult, a művészegyüttesek helyett a közösséghez fordult, és elkezdett kreatív táncot tanítani. Ez a szervezet velük és rajtuk keresztül, az oktatás révén indult. A kezdetekkor még Suffolk Dance névre hallgatott, és az Arts Council, a Brit Művészeti Tanács 1994-ben adományozott kiemelt, országos rangot a szervezetnek. A Művészeti Tanács akkoriban különösen figyelt a vidéki együttesekre, mert a tánc világában a dolgok 99%-a Londonban zajlott. Az volt a kérdés, odafigyelünk-e arra is, ami a fővároson kívül történik, tudjuk-e azt is értékelni?
Ha Franciaországra vagy Németországra gondolunk, ott minden nagyvárosnak vannak jól működő, rendesen finanszírozott művészeti intézményei. Fontos, hogy a dolgok ne csak a fővárosban történjenek, hiszen a vidéken élőket is kell valakinek szolgálni és kiszolgálni. Ennek a városnak korábban nem volt tánc-háza, most van, és ez remek. Közben pedig mégiscsak előny, hogy közel vagyunk Londonhoz, ezért sok művész szívesen jön ide, hogy velünk együtt dolgozzon.

Most, hogy megnyílt ez a csodapalota, mi minden fog itt történni?

Gazdag programmal várjuk a nagyközönséget, miközben itt működik az Akadémia is, amely a jövő táncosait képzi. De igazán az „lehel majd életet” az épületbe, hogy egész évben lesznek itt rezidens táncművészek, akik együtt dolgoznak majd az egyetemistákkal, így mindig lesznek diákok és már végzett, profi művészek is itt. És gondoskodunk róla, hogy a nemzetközi hírű vendégművészek is otthon érezzék magukat az épületben, hogy kedvük legyen ide jönni és dolgozni, programokat megvitatni, fejlődni és fejleszteni. Létrehozunk itt egy koreográfus stúdiót is – engem nagyon izgat, hogy táncművekről közösen gondolkozzunk. Szeretnénk egy Nemzetközi Koreográfus-központot alapítani – úgy képzelem el, hogy két hétre összejönnénk itt, táncosok, drámaírók, rendezők, koreográfusok, és szövegeket vitatnánk meg, szakmai kérdésekről beszélgetnénk. De nem csak konkrét műveken dolgoznánk, hanem a szakma és a táncművészet általánosabb kérdéseivel foglalkozva az egész művészeti ágra ösztönző hatással lehetnének az ilyen találkozások.

Beszélgetésünk során Ön rendszeresen visszatért az erős közösségi kapcsolatok fontosságához. Elképzelései szerint ez hogyan mutatkozik majd meg a ház működésében?

Az, hogy egy különleges épületünk van, méghozzá a folyóparton, azt jelenti, hogy a mi otthonunkat mindenki látja Ipswitchben. Mivel a város legmagasabb épületében kaptunk otthont, senki sem fog elfelejteni minket. Azt szeretnénk, ha itt mindenki kellemesen érezné magát, ha itt mindenki találna valami kedvére valót. A célunk, hogy még az is kipróbálhasson valami újat, aki azt mondja: ó, én nem táncolok. Terhesjógától Pilatesz-ig, jazzbalettől a salsáig sok mindent lehet próbálni. Három különböző csoportban Down-kóros gyerekek is táncolnak nálunk. Az ajtónk nyitva áll az egész közösség előtt.

Ha egy év múlva visszajövök, mit fogok itt látni?

Remélem, azt, hogy az épület tele lesz emberekkel, hogy mindenütt történik valami. Abban is bízom, hogy elég pénzt fogunk tudni összegyűjteni ahhoz, hogy a költségvetésünk egyensúlyban legyen, hiszen egy ilyen épületet működtetni nem olcsó. Szeretném, hogy helyben, a régióban, országosan és világszerte ne csak azt tudják rólunk, hogy milyen szép épületben működünk, de arról legyünk híresek, milyen csodálatos dolgok történnek ebben a szép épületben. Mert az épületeket az emberek teszik különlegessé – mondja lelkesen Assis Carreiro.

Az új táncházról és a körülötte zajló eseményekről a

Ha további angol témájú cikkekre kíváncsi, kattintson a