A szolidaritás krimije

– Ön festett is, mégis író lett.

– A szavak nélküli világ nem nekem való. Egyébként az egyetemen tanári szakot is végeztem, diszlexiás gyerekeket oktattam. De nem akartam, hogy a művészetigényem csak hobbi maradjon. Komolyan akartam csinálni. Megtaláltam egy régi naplómat rengeteg feljegyzéssel az akkori utazásaimról. Ráeszméltem, hogy imádok írni, és ez a jövőm.

– Tíz év alatt sikeres íróvá vált.

– Rengeteg idő ez. S bár éjjel-nappal írnék, tudom, hogy fontosak a könyvbemutatók, fesztiválok, hogy megismerjek másokat, más kultúrákat. Harmadik kötetem 2016 márciusában jelent meg Finnországban. Azért még mindig csodaként élem meg, hogy ennyien olvassák a könyveimet a világon.

– Kolibri című regénye úgy indul: kétségbeesett segélykérés fut be a rendőrség éjszakai ügyeletére. Fiatal lány könyörög: mentsék meg, elrabolták. Kurd bevándorlók gyereke a lány, kiskorában menekült Finnországba szüleivel és testvérével. Ön voltaképpen társadalmi krimit írt. Az is kiderül belőle, hogy sokat tud a migránskérdésről: Finnországban a menekültpolitika elismert szakértője. Egyáltalán: Finnország most befogadó a migránsokkal?

– Jobboldali kormányunk van, visszafogottan viselkednek migránsügyben. De a finn polgárok többsége segítőkész, szolidáris a menekültekkel. Ugyanakkor persze összetűzések is történnek velük. Miként más országokban sem ritka az ilyesmi.

– Gondolom, rendre megkapja a kérdést: mit tehet Európa a menekültekkel? Engem inkább az érdekel: egyáltalán kölcsönösen mit tehetünk egymásért?

– Bár a népvándorlás nem újdonság, hiszen évszázadok óta tart, a mostani menekülthullám mégis jelentősebb, és – szerintem – az Egyesült Államok és Oroszország politikájának egyik következménye. Tömegek kényszerülnek otthonuk elhagyására, ám a modern nyugat-európai társadalmak nem igazán hajlandók meghallani a valódi okokat, az igazi fenyegetettséget. Nem is tudnak mit kezdeni a helyzettel. Szőnyeg alá söprik. Sajnos ebben leszerepelt a média is.

– Miért is?

– A sajtó feladata a tárgyilagos tájékoztatás. Lenne. De a média nagyon ritkán közvetít kellően átgondolt képet minderről. Mintha a megoldásban minden ország lemaradt volna. Húsz éve foglalkozom a menekültüggyel, és tudom: a politikusok – bárhol a világon – csak a mának élnek. Senkire nincsenek tekintettel, csak magukra. Mélyen felháborít, hogy millióknak kell elhagyniuk hazájukat világpolitikai okokból. És jóval többen érkeznek, mint tíz-húsz évvel ezelőtt.

– Magyarország kormánya is csak problémát lát a menekültkrízisben.

– Látja, az már önmagában baj, hogy „problémaként” említik. Ha találkozik segítségre szorulókkal vagy olyanokkal, akik veszélyben vannak, nem az az első, hogy segít nekik? Ha a szomszédjában élő nyugdíjas a támogatását kéri, visszautasítja? Nem. Akkor miért nem természetes azokon is segíteni, akik máshonnan menekülnek? A „probléma” leginkább az önzőség: minden szolidaritás akadálya.

– Regényében a nyomozó magyar származású, Fekete Annának hívják. Ő is bevándorolóként érkezett új hazájába. Közösen nyomoz rendőrtársával, aki viszont idegengyűlölő. Mi inspirálta a könyv magyar szálát?

– Az egyetemen a tanáraim irányították a figyelmemet az újkori népvándorlásra. Engem leginkább a migráns gyerekek, fiatalok sorsa érdekel. Többekkel találkoztam, beszélgettünk, hallgattam a történeteiket. Megdöbbentem, hogy sokan közülük szülők, rokonok nélkül vágnak bele a hosszú és kíméletlen útba. Mindegyikük azt mondja, jobb életet remél, és nincs vesztenivalója. Gyerekek még – gyerekkor és szülők nélkül. És most nem csak a szíriai menekültekről van szó. Másokról is, akik a szegénység, a politika, az éhezés elől keresnek menedéket máshol. Férjem Jugoszláviából menekült – magyar. A téma kapcsán ismerkedtünk meg Finnországban. Különös, ugyanis én akkoriban önszorgalomból tanultam magyarul. Nem gondoltam volna, hogy ilyen kicsi lehet a világ.