A színész felelőssége

– Húsz éve volt egy alakítása, amely a díjra érdemesek között is különlegesnek mondható. Önben is erős nyomot hagyott?

– Esterházy Péter Búcsúszimfóniájára gondolhat. A szerző édesapját játszottam Zsótér Sándor rendezésében.

– Talált. Ön szerint is különleges állomás volt a pályáján?

– Zsótér akkor rendezett először a Vígszínházban. Öntörvényű volt, de rendkívül érzékeny is. Olyan érzésem volt vele kapcsolatban, mintha önmagammal beszélgetnék. Normális esetben az ember önmagával a legőszintébb. A színészetnek pedig az őszinteség a lényege. Zsótérnál egy kósza gesztus sem lehetett hamis. Játékunkból minden olyasmit kitisztított, ami csupán technikai kapaszkodóként szolgált volna. Akkoriban Szegeden volt az Országos Színházi Találkozó, ahol versenybe került az előadás. Nagy kérdés volt, Sinkó László kapja-e a legjobb férfialakítás díját, vagy én. Neki jutott, ám előadásunk fogadtatása miatt sem éreztem magam vesztesnek.

– Sinkó László tagja volt a Székely Gábor és Zsámbéki Gábor által alapított Katona József Színháznak, ahová „átdiszponálta” őket az akkori hatalom a Nemzetiből. Önszántából ment velük Gobbi Hilda, Major Tamás. Más színházi bölények nem moccantak. A játék kedvéért: ön követte volna a progresszív alkotókat, vagy maradt volna a hagyományosabb színház hívei között?

– Nehéz ügy. A Vígszínházat sokan gondolják a szalondarabok otthonának, de már Várkonyi Zoltán, majd a későbbi direktorok is rendszeresen meghívták vendégrendezni a progresszív színházcsinálókat. Dolgozhattam Harag Györggyel, Ruszt Józseffel, Szikora Jánossal, Babarczy Lászlóval, Szinetár Miklóssal, Jurij Ljubimovval. A hagyományos színjátszás otthonának tartott egykori Nemzeti Színház kapcsán sem fekete vagy fehér a kép. Major ott is rendezett kísérleti produkciót. És a Nemzetinek volt tagja csaknem három évtizedig Kálmán György, a maga friss, máig modern színészetével.

– Fajsúlyos színészként Kálmán György játékának is megvoltak a „legyalulhatatlan” ismertetőjegyei, amelyeket amúgy szeretnek a nézők.

– Akkor van baj, amikor egyes színészeknél előre lehet tudni, mikor vesznek levegőt, alkalmaznak egy általuk kedvelt gesztust. A színház halála az unalom. A színészi alkaton múlik, miként feledteti valaki legyalulhatatlan karakterjegyeit. Latinovits Zoltán például minden szerepét önmagára húzta, minden alakításában Latinovits Zoltán volt. De közben mély átéléssel hozta a figurát – önmaga energiáinak végletes felszabadításával, ami többnyire katarzishoz vezette a nézőt. Más módszer Agárdi Gáboré, aki nem a maga személyiségéhez alakította a szerepeit, hanem beléjük bújt, mindig kicsit másnak mutatva magát. A maszkokat is szerette, a külső átalakulást. Van, aki magához idomítja a szerepeket, más elbújik mögöttük. És van még számos lehetőség. Én szeretem átgondoltan felépíteni az adott karaktert. Nagy szerencsém, hogy fiatalon alig játszottam szépfiút, inkább negatív figurákat osztottak rám. Ahogyan az is komoly iskola volt: a már említettek mellett olyan színészek közelében kezdhettem a pályát, mint Darvas Iván, Páger Antal, Somogyvári Rudolf, Bilicsi Tivadar. Négy évtized alatt talán azért sem próbáltak máshová csábítani, mert tudták, jól érzem magam itt. Azért is, mert a Vígszínháznak intézményként sem voltak elunható korszakai.

– Kezdőként már Darvas Ivánnal került közös öltözőbe. Az miként történt?

– A nők iskoláját próbáltuk 1973-ban Marton László rendezésében. Halász Jutka volt az ifjú leány, Darvas Iván az őt felnevelő, idősödő Arnolphe úr, én Horace, a csábító. Mindenki nagyon jó passzban volt, Iván is inspiratív szituációban. Egyik nap azt mondta nekem: „Úgyis állandóan végszavazunk egymásnak, gyere, öltözzünk együtt.” Ez nagy kitüntetést jelentett. Tíz évig osztoztunk aztán a földszint 104-esen, és persze sok mindenről szót is váltottunk ott.

– Említette egyszer: önt még Latinovits Zoltán is kedvelte, pedig tudható, ő nem volt könnyű természet.

– Ám közben empatikus és érzékeny. Nagyon szerette az édesanyját, különlegesen meghitt kapcsolat fűzte hozzá. Én a sajátomat harmadéves koromban vesztettem el, csupán ötvenhárom éves volt. Akkor pont Zolival dolgoztam egy rádiójátékban – ő főszerepben, én pár mondatos feladatban –, és kérdezte egy szünetben, miért lógatom az orrom. Elmondtam, mire elhívott este a Múzeum Kávéházba. Órákon át beszélgetett velem, nagyon sokat segített abban, hogy az a fiatal srác, aki akkor voltam, elviselje azt a rettenetes hiátust. A beszélgetés emléke máig erősen él bennem, miként az a pillanat is, amikor Zoli halálával szembesültem. Épp megérkeztünk a Fészek Klubba Kern Andrissal, mentünk a zöld szőnyeggel borított lépcső felé, amelynek tetején egyszer csak felbukkant Ruttkai Éva. Feldúlva rohant felénk. Akkor értesítették a szörnyű balesetről, mondta nekünk is, mi történt. Súlyos, teátrális helyzet volt. Azt csak az idő segíthetett feldogozni. Aznap este csupán annyit tehettünk, hogy Kernnel férfiasan berúgtunk.

– Feltételezném, nincs helyzet, amely még „megszorongathatná”. Ám az előző évadban, amikor egyfajta szakmai rekordként három nap eltéréssel volt két bemutatója anyaszínházában és a Rózsavölgyi Szalonban, azt mondta: rendesen szorongott, amikor átgondolta, mit is vállalt. Az élet- és szakmai tapasztalat, a puszta tehetség nem óv meg az ilyen félelmektől?

– Az alkalmi, múlékony megrettenések mellett ezen a pályán nélkülözhetetlen a kilúgozhatatlan magabiztosság. A késztetés, hogy képes leszek a gondolatok átadására, a figyelem felkeltésére. Más kérdés: azon is lehet persze izgulni – kell is, amennyiben inspirál –, hogy ezt minőségi módon tegyük. A tehetség el is tud illanni zavaró körülmények között. A színésznek az is felelőssége, hogy ne engedjen teret az ilyen körülményeknek.

– Tanítani még nem hívták?

– Többször is. De a főiskola szakmai órái általában a színházak délutáni próbái után vannak, én pedig olyankor szoktam egyet aludni. Hiszen este rendszerint előadásom van.

– Kis szunyókálás miatt jövendő színházi nemzedékek veszítik el annak lehetőségét, hogy megszerezzék azt a tudást, amit a maga egyediségében ön tudna átadni nekik.

– Kis szunyókálás nélkül a magam munkája lenne veszteséges.

– Gondolkodó ember számára önmagában zavaró körülmény mindaz, amit a közéletben tapasztal nap nap után. Csupán az ön szakmájának fura viszonyaiban is. Azok felett szemet tud hunyni?

– Látom, ahogy szüntelen villognak a pengék. Természetes, hogy mindenki győzelemre akarja vinni a maga igazát. De ami itt megy, az már túlzás. Vannak békésebb vidékeink is, olyan részei az életnek, amelyek kapcsán szót lehetne érteni egymással. Ám azokat már egyik kardcsörtető sem hajlandó meglátni. Annyi biztos: a színésznek minden oldalról van közönsége. Akkor marad hiteles, ha őrzi az autonómiáját. Ha a háztáji háborúskodás között is próbál européer maradni.