A Szentföld öröksége
Meglepően gazdag kiállítás meglepően kevés anyagból. Az 1965-ben alapított jeruzsálemi Izrael Múzeum kincseiből láthatunk nagyon néhányat a Szépművészeti Múzeum földszinti zsilipelt és klimatizált részében (ott tehát, ahol az elmúlt évek leghangsúlyosabb tárlatai épültek föl).
Alig több, mint negyven tárgy (mondhatunk műalkotást is, bár van néhány határeset, föleg a kezdeti időkből), mintegy harmada kortárs képzőművésztől, a maradék húszegynéhány reprezentálja a maradék hétezer évet: el lehet képzelni, milyen hangsúlya van itt egy-egy műtárgynak.
Nem tudom, miért alakult úgy, hogy a múzeum mintegy félmillió tárgyából ilyen keveset láthatunk itt, de a kiállítás alkotói minden kétséget kizáróan előnyt faragtak ebből a tényből. Minden egyes tárgy (a szó eredeti értelmében) nagyon nagy teret kap, van időnk hosszan elálldogálni előttük, elmélázni, gondolkodni. Minden tárgy hosszú leírást kap, s még a történeti környezet körüljárására is van mód.
Nagy levegője van ennek a tárlatnak, az ember hamar felfogja a méreteket, az arányokat, és tényleg olyan álomszerű az egész, mintha valójában végigsétálnánk itt egyetlen óra alatt – egy különös maszk, réges-régi koporsók, a holt-tengeri tekercs egy részlete, Chagall festménye, egy modern művész görögdinnye-videója (és sokan mások, ahogy a filmekben mondják) segítségével – néhány évezredet az emberi kultúra egyik „legsűrűbb” helyszínén, a Szentföldön – amely legalább három vallás és számtalan népcsoport szent földje, tényleg.
