A száz évvel ezelőtti csapdákban ülünk – Kemény István a jövőkép nélküli országról

– Olvasás után az a benyomásom támadt, hogy világnézetről azért nem nagyon szabad önt kérdezni, mert ezzel csak elfednénk, hogy milyen erős a nemzedéki tudata, abban pedig egy folyton visszatérő dekadenciatudat. Az az érzés, hogy felnőttként egy leértékelődött hazában él. Magyarország a rendszerváltással eljátszotta a szerepét, és fölöslegessé vált, írja. Miért gondolja ezt?

– Ha azt lehet kiolvasni a Lúdbőr című esszékönyvemből, hogy engem nem szabad világnézetről kérdezni, akkor most rettenetesen szégyellem magam. Mert én azt szeretném, ha az süvítene ki ebből a könyvemből meg az összes többiből is, hogy engem mindenről szabad kérdezni. Legföljebb nem tudok válaszolni, de milyen alapon tiltanám meg a kérdezést– Ami a generációs tudatot illeti: igen, ebben a könyvben sokszor írtam a korosztályom szemszögéből, de nem azért, mintha a megszállottja lennék a saját generációmnak (szó sincs róla!), hanem azért, mert valahogy úgy alakult, hogy 1961-ben születtem, vagyis az elmúlt fél évszázadról vannak személyes emlékeim. Az pedig, hogy Magyarország eljátszotta a szerepét és fölöslegessé vált, az a rémképem. Ettől rettegek, nem pedig állítom.

– Adyt nevezi a kedves költőjének, de veszedelmes figurának is, akitől félni kell, mert a végén még magyart csinál belőlünk. Rászokunk az érzésre, pedig ennek csak múltja van, jövőt nem ad. Kifejtené, miért?

– Igen, ez a baj az esszékönyvekről való beszélgetésekkel: nagyon sokfelé ágaznak. Erre az összetett kérdésre újabb esszékben kéne válaszolnom, amiket hetekig csiszolgatnék. Amire persze se idő, se hely. Tehát: én azt nem tudom, hogy milyen „igazán magyarnak” lenni, és eszem ágában sincs előírni másnak. Az említett esszében az Ady-féle prófétás, biblikus magyarságról van szó. Ady nyelvén akartam írni Adyról és az Ady-versek mágikus erejéről. Igyekeztem valamiféle mágikus iróniával egyszerre állítani két látszólag ellentétes dolgot: azt, hogy önveszélyes dolog magyarnak lenni, de azt is, hogy bizony ma is megéri egy olyan néphez tartozni, amelyiknek volt prófétája: Ady Endre.

Fotó: Kovalovszky Dániel

– A jövőkép hiányát látja a baloldalon is, úgy véli, a jobboldalnak viszont van álma, csak hát az tízmillióból csupán ötmilliónak szól. Én a jobboldali szavazók jelentős részében a világtól való félelmet látok, nem víziót. De ha mégis van – mi az?

– Álomról nem írtam, kizárólag jövőképről beszéltem a jobboldali kormánnyal kapcsolatban is. Ez azért fontos, mert az említett esszé külföldre készült, a Tagesspiegel című berlini lap felkérésére 2014-ben, és kínosan ügyeltem, hogy pontosan és a német olvasó számára is érthetően fogalmazzak, mert egy ilyen íráson esetleg tényleg múlhat valami. A tömeges kivándorlás okát kerestem, és igyekeztem nagyobb történelmi összefüggésbe helyezni. Arról írtam, hogy Magyarország történelme legalább száz éve kényszerpályán van, és erről a jelenlegi baloldali ellenzék, sőt még a jelenlegi jobboldali kormány is alig tehet. Csak hozzáteszik a magukét. Arról írtam, hogy a magyar emberek elveszítik a pozitív jövőképüket, a bizalmukat az országban. És hogy bizalmi válság alakult ki, mint egy banknál. Ha egy országról az a hír terjed el, hogy nincs jövője, akkor a lakói megrohamozzák, mint egy bankot, és kérik a saját kis jövőiket. És az ország, mint egy bank, összeomlik. Mert nincs annyi jövője, hogy egyszerre kifizethesse a lakóit.

– Fájlalja, hogy az irodalom a rendszerváltás után „kituszkolta” magából a politikumot, a népet, a nemzetet. Ezek pufogó, illetlen szavak lettek. Jött az alany és állítmány filozófiája, az emelkedett dolgok halála. Visszacsinálná ezt az irányt?

– Nem csinálnék vissza semmit. Nem is tudnék. Az irodalomnak is, mint a történelemnek vagy a divatnak, van egy ingamozgása. Irányzatok, témák, beszédmódok jönnek, mennek, visszajönnek, megint mennek. A „népben-nemzetben való gondolkodás” pont olyan alapvető része a magyar irodalomnak, mint az „alanyban-állítmányban való gondolkodás”. De mondhatunk egyszerűbben romantikát és realizmust vagy pátoszt és iróniát. A kilencvenes években az irónia túltengett a magyar irodalomban, és törvényszerű volt, hogy a pátosz, a komolyság valamilyen formában vissza fog jönni. Úgy érzem, hogy a kétezres években ez el is kezdődött. A kilencvenes évek egyébként világszerte viccre vette a pátoszt, a történetiséget – lásd például „a történelem vége” szlogent. Az egy felszabadult évtized volt, már-már felelőtlenül boldog, legalábbis itt, Nyugaton (vagy majdnem Nyugaton). De ahogy Petri György írta: „Mint lépcsőzugban a pormacska: / gyűlik puhán a korszak mocska.” A kilencvenes takarítás óta gyűlik a mocsok, megint sötétülni látszik a jövő, és az irodalomban is egyre nagyobb szerepet kap a pátosz meg az emelkedettség. Ezekről a nem túl vidám érzéseimről írtam az említett 2005-ös esszében. És azóta még többször.

– Milyen lenne az az új értelmiségi szerep, amiben nincs meg az a kicsit mindentudó, lesajnáló fölény, amit a Kádár-rendszer utolsó tíz évében ön észrevett, és ami aztán olyan gyorsan tűnt el a semmiben?

– Hú, ha én azt tudnám! Fölény már nemigen van. De vágyálmok vannak. Egy olyan értelmiségről, olyan tanárokról, orvosokról, uram bocsá, művészekről, akiket megfizet a köz annyira, hogy ne kelljen igazodniuk semmilyen politikai vonalhoz, és ne kelljen külföldre küldeniük a gyerekeiket tanulni, élni. De éppen ellenkező a helyzet: mostanra nagyot csökkent a becsületük a tanult embereknek, és nemcsak Magyarországon, hanem az egész világon, lásd például Trump megválasztása. A mai politikai elit – tisztelet a kivételnek – már úgy szocializálódott, hogy az értelmiségi lúzer. Esetleg csicska, mert annak van valami haszna is. Az értelmiség sok hibát követett el, egyik legfőbb ezek közül a gőg, a kevésbé tanult emberek lekezelése évtizedeken át gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással. A mai lúzerpozíció valamennyire ennek a gőgnek is a következménye. De annyi haszna talán van, hogy egy esélyt is ad: az új értelmiségiek tanulhatnak belőle, kijöhetnek az elitizmusból, és valódi elitként nyilvánulhatnak meg együtt. Értelmiségre szükség van, még ha nem is mindig látszik.

– Azt írja, hogy két dolog érdekli igazán, az írott vers jövője és a lúdbőr, tehát az a megrendülés, fájdalmas érzéki öröm, amit egy verssor önben néha kivált, például Adytól a „Minden Egész eltörött”. Képes lenne erre ma a korhangulat és a költészet együtt?

– Szerintem Ady Endrének az a sora, hogy „Minden Egész eltörött”, a három-négyszáz éve tartó modernizációnak, vagyis az újkornak a legtömörebb összefoglalása. Pontosabban: arra vonatkozik, hogy a „modern ember” hogyan éli meg ezt a modernizációt, ami minden biztos pont, értékrend elvesztését is elhozta neki: tragikusan. Az az érzésem, hogy 2017 „korhangulatát” ugyanez a veszteségérzés határozza meg. Ahogy Ady Endre koráét is száz éve. Ugyanazokban a gondolati, lelki, tudományos csapdákban ülünk és ugyanannak a nagy Egésznek a darabkáit próbáljuk összeilleszteni, és tehetetlen kétségbeesésünkben ugyanúgy marakszunk rajtuk.

– Leghíresebb verse a Búcsúlevél, még ha sajnálja is, hogy ezt olvasták a legtöbben. Arról szól, hogy az ember szeretné a hazáját, de a hazának nem kell, hát elmegy, de talán majd jön egyszer a visszahívó szó… Szeretett volna elmenni innen?

– Végleg soha.