A sötétség hatalma

Mélységesen mély a múltnak kútja, ami nem volna baj, de sötét is. A Turulvezér mostanában olyan bornírt sötétségbe száll alá, hogy ha úgy gondolnám, hogy hiszi is, amit mond, komolyan aggódni kezdenék érte. A randa nagy madár, karvaly, sólyom, keselyű, sas vagy akármi – csak szobornak randa, a valóságban nem – még hagyján. A vonatkozó madártani, irodalmi és közéleti zöngék kifejezetten érdekesek, és nemcsak az eredetmondára gondolok. Annak idején például Vas Istvántól megtudtam, „mért vijjog a saskeselyű”. Gazdag Gyula Hol volt, hol nem volt című filmjéből (1987) pedig, hogy a turul (szobor) hátán el lehet repülni ebből a rettenetes világból. Itt van még a karvalytőke is. Véletlenül se turultőke, ugye. A turul nem alacsonyodik le a piszkos anyagiakhoz. A turul az erő mítoszát testesíti meg, az erősek összefogását a gyengékkel szemben, ahogy a főtáltos mondja, nemhiába szoborta tele vele a világnemzet a szűkebb haza környékét, tanulják csak meg félni a népek a felsőbbrendű fajt.

Ez így nincs szó szerint kimondva, mármint a felsőbbrendű faj, de bele van értve, ne tévedjünk, a vérközösség például elég rossz emlékeket ébreszt. Direkt jó, hogy nincs vérrög és talajgyökér is. Még lehetnek. Élettér már volt.

Nem gondolom, hogy ÚGY gondolja. A helyzet rosszabb. Úgy gondolja, hogy ezzel szavazatokat lehet szerezni. Váltig csodálkozom az okos emberek naivitásán, akik az összekutyult turmix, az ősmagyar, pogány és keresztény hagyományokból felgőzölt hablaty zavarosságát bizonygatják. Tudja ő azt nagyon jól, hogy hülyeség. De úgy véli, hogy le tudja itatni vele az embereket. Hülyére veszi az ő népét. Bizonyos fokig joggal. Sokat tesz érte, hogy az legyen. Ennek a fáradságos munkának mintegy tíz éve komoly eredményei mutatkoznak. Az egy főre eső hiszékenységráta sokáig meredeken emelkedő tendenciát mutatott. De mostanában erősödnek a süllyedésre utaló jelek. Aktuális az elsötétítés. Már ami az agyakat illeti. Erre való a sámánizmus. Meg az oktatás leépítése, ami megalapozhatja a tartósan sötét jövőt.

A sötét jövőhöz az obskúrus múltba kell visszatérni. Nem is kell olyan messzire, az ősmúltba, elég – mondjuk – a múlt század harmincas éveibe. Oda, ahol Kövér László szerint „sokak számára már halálra ítélt vagy ódivatú, kimúlóban levő értékeket” lehet felfedezni. Például a Horthy-korszakba. Erről a korszakról eddig úgy tudtam, hogy nem értékeket ítélt halálra, hanem embereket. Tömegesen kisegítette őket Auschwitzba, vagy kiparancsolta őket a Don-kanyarba, mindenesetre sokat tett a kimúlásukért. Ha valaki magyar állampolgár, és párhuzamosan olvassa a francia és a magyar államelnök nagyjából egy időben elhangzott beszédét, amely a francia, illetve a magyar állam felelősségét érinti a világháborús deportálásokban, van oka a szégyenre. Alkalma is van rá, hogy fölmérje a különbséget a nyílt bevallás és a sumákoló maszatolás között. Francia oldalon szembenéznek a sötét múlttal, és elszámolnak vele, magyar oldalon állami támogatással fölélesztik a kísérteteit.

Az alaptörvénynek nevezett iromány alkotmányos legitimációt akar adni annak a gondolatnak, amely a regnáló politikai hatalom történelmi örökségét az 1944 előtti korszakban találja meg. Kirívó példa a Kossuth tér 1944-es arculatának visszaállítása. Ez beleillik abba a gyakorlatba, amely – Dragan Klaić szerint – „háziiparként űzi a mindenáron való nemzetépítést, a nyelv megtisztításától az etnikai tisztogatásig, egyes műemlékek lebontásától más műemlékek helyreállításáig, az utcanevek megváltoztatásától az új zászlók, címerek és a régi dicsőséget hirdető szimbólumok forgalmazásáig”. Ez rekonstrukció s egyúttal a szó szoros értelmében restauráció. A műemlékeket nem helyreállítja (a helyükre állítja), hanem újragyártja. A múlt relikviái nem maradtak fenn, tehát újra kell alkotni őket, értelemszerűen nem csupán a műalkotásokat, hanem magát a múltat. Ami majd lezajlik, nem funkcionális rekonstrukció lesz, mint amikor újra fölépítik a Globe Színházat, hanem díszletállítás. Panoptikum. A Kossuth tér 1944-es arculata azon túl, hogy rossz emlékeket idéz, már a fotókon is siralmas látvány. Talmi glória, lehangoló történelmi búsongás, cikornyás dagály. Magyarország vénségesen vén vezetői ahelyett, hogy a jövő arculatát alakítanák, az építészeti örökségbe harmonikusan beillesztenék a jelen architekturális elemeit, műráncokat raknak a térre. És az építészszakma készségesen asszisztál hozzá.

Ha így haladunk, Magyarország – mint Tamás Pál írja – a katasztrófaturizmus hazája lesz, ahol a vendég „az élő harmincas éveket” látja, miközben modern szállodákban lakik.

Kocsis Zoltán egy nyilatkozattal kiegyensúlyozta a Corvin-lánc elfogadását: „Én innen azt tudom üzenni a kormánynak, hogy ne foglalkozzanak a Horthy-rendszerrel – foglalkozzanak a mával. 2012-ben élünk, tökéletesen más világban, olyan problémákkal, amelyek akkor nem is létezhettek. Bármennyire igyekeznek is visszaállítani harmincas évekbeli dolgokat, nem fog sikerülni...” Pedig mindent megpróbálnak. Kerényi Imre gagyiügyi kormánybiztosnak felhatalmazása van új irodalmi kánont létesíteni, amelybe Wass és Tormay is bekerül, sőt azonos szintre kerül létező nagyjainkkal. A Nemzeti Könyvtár című kiadványsorozat első szériájának első példányait a miniszterelnök kapja ajándékba. „Beszűkült agyú, ideológiákkal dobálózó konzervatív politikus, aki könyvet csak messziről látott.” (Bocsánat, ez véletlenül került ide, Yann Martel író mondta a kanadai miniszterelnökről, akinek százegy könyvet küldött.) Olvasom, hogy a sorozatban Móricz Zsigmond is lesz, talán éppen a Rokonok, mint szakmai továbbképzés még hasznos is lehet a mi miniszterelnökünknek. Világirodalmi klasszikus nem lehet benne, különben ajánlanám Lev Tolsztoj A sötétség hatalma című drámáját, amely csökött, beszűkült, tompult egzisztenciák marakodásáról szól a pénzért, a jussért, a birtoklásért.

Kortárs szépíró nincs a Nemzeti Könyvtárban. Az őstörténetbe és a harmincas évekbe bódult nemzetvezetőktől nem lehet elvárni, hogy kortársi szemmel előrenézzenek. Ők nem hallgatnak Adyra, aki A duk-duk affér című cikkében azt írta, hogy „a modernek a jövő klasszikusai”. És persze Adyt is elátkozta százszor Pusztaszer, ahonnan most újra útjára indul a vérközösség mítosza.

De ne legyen kétségünk: ahogy a turul jött, ugyanúgy fog elszállni is, hogy a lába sem éri a földet.