A segítség
Ez a ventilátorok, verandák, nagy kertek és a természetesnek vett rasszizmus világa, a tovább élő amerikai Dél, Mississippi-ország, ahol engedelmes feketék szolgálják fehér uraikat és úrnőiket még a múlt század hatvanas éveiben is. („Yes, Ma’am.”)
Az Elfújta a szél modernizált világa ez: hűtőszekrénnyel, televízióval, motoros fűnyíróval, lovak helyett nagy, nyitott, puha rugózású országúti cirkálók közlekednek. A korlátoltság pedig rendszersemleges és generális. A helyi újságnál pályakezdő gyakornoklány a maga tiszta szemével rácsodálkozik erre a századdal korábbi állapotra, s könyvet írna a fekete cselédek, a niggerek történeteiből.
Ám körben zajlik az élet. Vajon hat-e már a demokrácia annyira, hogy a színes bőrű szolgálók a fehérek illemhelyeit használhassák? Vagy éppen a szegregáció a kívánatosan higiénikus: amikor fajtánként ki-ki a maga szeparált fülkéjében guggol? (Női film.) S a kisvárosi bokahorizont fölé emelkedni kívánókat mennyire nyűgözi a környezet, a nőegyleti közélet jótékonykodása, amelyen átüt a pusztán helyi érdekű rivalizálás.
A film társadalomrajza egészen kiváló. Amit itt mentalitástörténetben, viselkedéstanban, hierarchikus ábrázolásban, stílusban, öltözködésben, frizurában, lakásbelsőkben látunk, az önmagában felér egy szociografikus látlelettel. Kitűnő színészek és hatásos dramaturgia, minden részletében pontos kép és jellemrajz. Talán csak néhol kellene az érzelmileg túlfűtött jeleneteket vékonyan meghámozni, egyetlen réteg hatáskeltéstől megfosztani, hogy szinte minden elemében maradandó élményt nyújtson a film. A két és fél órából kitelne egy diszkrét rövidítés, hisz – őszintén szólva – a film igazán addig érdekes, amíg a szóban forgó könyv készül, megjelenik. A többi: már inkább csak didaxis. Népnevelés. Farok.
(A cikket teljes terjedelemben elolvashatja a 168 Óra XXIII. évfolyamának 45. lapszámában, melynek nyomtatott vagy digitális kiadását
itt megrendelheti.)
