A Rollátlan élet

Van ennek politikai vetülete is, egyszerűen most jut erre pénz, bár hogy mi ennek az oka, azt nehéz megmondani. Mindenesetre nincs üres hét a Müpában és a Zeneakadémián és nincs üres hónap az Operában, miközben nem látom, hogy a haza nagyjai sűrű tömött sorokban vonulnának koncertről koncertre.

A másik oldalról nézve: egy megbízható hatlövetű colttal el lehetne intézni a magyar zeneéletet. Kocsis Zoltán, Fischer Iván, Fischer Ádám, Kelemen Barnabás... – még maradna is golyó a tárban. Vagyis a zenei élet mintha nem intézményesen volna jó, hanem néhány sokat tudó, nagyot akaró művész magánakciójának köszönhetően. Ilyet Berlinben vagy Londonban nem lehetne csinálni, a filharmonikusok mindkét városban „A Filharmonikusok”, akárki vezényelje őket, valamiféle garanciát kap a közönség, hogy bizonyos színvonalat el fognak érni.

Nálunk meg hagyományosan a gururendszer működik. Néhány ember köré gyűlnek azok, akiknek tanulni- és mondanivalója van. Régebben ezek a guruk a Zeneakadémián oktattak, mint Weiner Leó, Mihály András, Simon Albert. A mai guruk azonban gyakorló művészek, a hagyományt a próbákon adják tovább, így valóságos tanítványi kört, igazi örökösöket már nagyon nehéz mutatni. Billeg a boldogságunk, mint valami kötéltáncos sok emelet magasban.

Talán éppen most élünk meg egy kivételes pillanatot, a változás időszakát. Levélben búcsúzott el a közönségtől Rolla János, a Liszt Ferenc Kamarazenekar művészeti vezetője, számomra és tőlem tíz-húsz évvel előre és hátra a társulat koncertmestere. Nekem ő az első klasszikus zenei élmény is a hetvenes évek végéről. Először láttam testközelből, mit is jelent egy hangverseny, mivel is foglalkoznak ezek a frakkos-estélyis emberek. Nem mondom, hogy túl sokat értettem belőle, inkább csak az esemény kivételességét lehetett megérezni, hogy ott ülünk a budai Vár kupolatermében, Hangverseny délidőben a sorozat címe, Vivaldit játszanak. Olyan volt, mint meghallani Széchenyi hangját, hogy itt tizenhat ember próbál együttműködni valami régi és nagyon személyes akusztikai élmény megteremtéséért. Valószínűtlenül varázslatos élmény volt, hogy egyáltalán láthatok ilyen embereket, ha egyáltalán emberek ezek, és nem angyalok. Persze hamar kiderült, hogy nem angyalok, mert az előttem ülő szorgalmasan fényképezett, nem törődve sem a sziszegő környezettel, sem a higgadt mikrofonokkal, mígnem a csellista Frank Mária (akkor persze nem tudtam még a nevét) lángoló szemekkel és a szemekhez csöppet sem illő hangerővel, mert csak szájmozgással, rá nem szólt: hagyja már abba.

Megleltem hazámat. Égi és földi szerelmet, valamit, amiről tudtam, hogy soha nem fogok betelni vele, soha nem fogom megfejteni, megérteni, de mindig érdekelni fog. És valóban: rögtön érdekelt is. A neveket, ahogy mindenki viszonylag hamar ismerőssé vált, lemezborítók alapján azonosítottam, ki kicsoda, ki mennyire biztos magában, ki mennyire elszállt vagy visszafogott. És jöttek az új szavak, hangszerek nevei, vagy ez a különös kifejezés: hangversenymester. Rolla János. Ahogy megmutattam egy ismerősömnek egy koncert szünetében: nézd, az a kék kardigános ember a folyosón, az Rolla János.

Rolla Jánosban persze az volt a legvarázslatosabb, hogy egyáltalán nem volt zseni. Normális ember volt, aki nyilván végtelenül boldog, mert olyan zeneszerzőkkel van kapcsolatban, mint Bach, olyan muzsikusokkal játszik, mint Jean-Pierre Rampal vagy Isaac Stern, de közben nem érezte az ember azt az ijesztő többséget, máslényegűséget, ami megijesztette volna. Az egész emberben volt valami megnyugtatóan köznapi, ugyanakkor a köznapiságában volt valami derűs és a komor szocializmus kereteiből kilógó, mondjuk így: normális. Mint akinek sikerül a nagy mutatvány, egyszerre művész és átlagember, egyszerre jár a föld fölött és a földön, valami jó kis nyugati áruházban vett szandálban. És ami a legszebb: nyilvánvalóan fogalma sincs arról, hogy ő itt példakép, bálvány vagy bármi hasonló lehetne.

Közben, ne felejtsük, vezette az intézményt. Mert a Liszt Ferenc Kamarazenekar volt abban az időben az alfa és az ómega. Rájuk alapozták az éppen induló Budapesti Tavaszi Fesztivált, ők képviselték külföldön a magyar zenét (ez persze annyira nem volt fontos itthon), és ők képviselték a nagyvilágot a Zeneakadémián és a Kongresszusi Központban. Miattuk jött el Maurice André vagy Isaac Stern, készítettek közös lemezeket, az ember azt érezte, hogy a zsenik karnyújtásnyira vannak.

Ezt a légkört a rendszerváltás természetesen szétzilálta. Már nem kellett feltétlenül személyes kapcsolat a világhírűek idehozatalához, lehetett utazni, ha valaki nem jött Mohamedhez. Közben a világ is változott, ha nem járt is le a klasszikus kamarazenekarok kora, de szűkült a mozgástér. Végképp csatát nyertek a korhű hangszereken játszó együttesek, egy modern kamarazenekar barokk repertoárral hirtelen anakronizmusnak tűnt. A kamarazenekar fogalma is mintha megváltozott volna, a korábbi hasonló létszámú társaságok megnőttek.

Rolláék maradtak. Játszottak klasszikusokat, Mozartot, Haydnt, Bartóktól a Zenét, amit azóta sem értek, hogyan tudták megvalósítani karmester nélkül. Nyitottak maradtak a kortárs kísérletekre. Átvészelték a legnehezebb éveket, őrizték az együttes hangját és szellemét. Néha láttam őket próbálni, és tényleg igaz: úgy próbáltak, ahogy a vonósnégyesek. Jöttek ötletek, valaki megszólalt, gyerekek, próbáljuk meg így, nézzük meg másképp. Valahogy nagyon megszerettem, hogy folyton így szólították egymást: gyerekek. A megszólítás őrizte a szellemet, a kulcsszót: játszanak. Nyilván munka, nyilván az ember szívesebben pecázik, mint próbál – de nem, talán még ez sem igaz. Gyerekek. Játszanak.

Csak az idő telt rendületlenül. Ünnepeltük Rolla János hatvanadik születésnapját, és megijedtünk: ez már nyugdíjkorhatár. És valóban, egyre kevesebbet ült már az első pult első székén, egyre gyakrabban volt csak művészeti vezető és nem hangversenymester. Aztán ünnepeltük a hetvenedik születésnapot, idén meg a hetvenkettediket, és jött a levél. Búcsúzik. Kevés szóval, és mintha nem tudná, hogy egy korszak ér véget. Vagy ha tudja, akkor sem szeretne magáról úgy beszélni, mint korszakos emberről. Én meg arra gondolok, hogy jöhet a pisztolyos ember, nem tudja az egész zenekart lelőni. Lőj a zongoristára! Csak a hegedűsre ne.