A regények regénye

– A regény magyar címe – Én vétkem – sokkal erősebben hangsúlyozza a gyónás egyházi-vallási aspektusát, mint például az angol cím – Confessions –, amely inkább a múlt, az élet megvallásáról, bevallásáról beszél.

– Tudok erről, és kétségtelen, a katalán verzió is erre hajlik. Ezért szerepel a könyvben oly sokszor a „confiteor” szó, hogy jelezze: több értelmű gyónásról, vallomásról van szó.

– A könyv alcíme: A regények regénye. És tényleg olyan, mint egy enciklopédia, látszik, hogy akadémiai ember írta, rengeteg tudásanyag szorult belé. Eltervezte előre, minek az enciklopédiája lesz ez, mi kerül bele?

– Semmit nem terveztem el. Sőt: fogalmam sem volt, mi lesz ebből. Ahogy kezdtem megismerni a szereplőimet, és kezdett kibontakozni a történetük és a történet általában is, úgy éreztem, egyre több tudásanyagra van szükségük. Sokszor előfordult, hogy bizonyos részleteket dokumentálnom kellett, de ezt mind írás közben csináltam. Ahogy adódott. Hiszen erre a még több tudásanyagra valójában nem nekem volt szükségem, hanem a szereplőimnek, leginkább a főszereplőnek, Adria Ardevolnak. Én csak leírtam, amit ő megtudott. Hálás is vagyok neki ezért, hiszen annyira kíváncsi volt, hogy magam is sok mindent tanultam tőle. Általában úgy fogok neki az írásnak, hogy nem tudok semmit, nincs nagy ötlet, nagy történet, nagy figura. Van valami, esetleg valami apróság, ami inspirál – egy hely, egy személy –, és folyamatosan megyek előre, egyre beljebb a történetben és a figurákban. Még azt sem tudom előre, elbeszélés vagy regény kerekedik-e ki abból, amit éppen írok. S ahogy megyünk előre az időben – és évekről beszélünk ebben az esetben –, úgy alakul lassan, mivé válik az egész.

– Az Én vétkem esetében mi volt ez a bizonyos „apróság”?

– Az első, amit megírtam belőle – és akkor még nem tudtam, hogy regény lesz a végén –, most valahol a közepén található, a második világháborús rész és a 14. századi spanyol inkvizíció összekapcsolása. Bizonyos szereplőket szerettem volna a különböző idősíkokban mozgatni, és ekkor jöttem rá, hogy regény is lehet ebből.

– Valóban: hét évszázadot fog át, egy inkvizíció korabeli történet, a második világháború a náci megsemmisítő táborokkal, Franco diktatúrája, és szinte a jelenig. Közben egy élettörténet – elég rémes és tartalmas gyerekkorral –, egy nagy szerelem és egy nagy barátság története, valamint a művészet, a filozófia különféle aspektusai is beleférnek. Az első, amire a Google-ban rákerestem, az egyik főszereplő tárgy, egy Storioni-hegedű. Tényleg létezik.

– Az például később került a történetbe. Már megvolt a főhős, Adria, aki még kisgyerek, és az ő szigorú, szeretetlen, de tudásvágyó apja. Éreztem, hogy kell közéjük-melléjük egy tárgy, amely egyszerre összeköti és elválasztja őket, és még tárgyként is értékes. Így került bele a Storioni-hegedű, amely később „kiküzdötte” a saját, nagyon érdekes történetét is. Egyébként úgy jött a hegedűtörténet, hogy volt nekem egy macskám. Tőle tanultam: nem igaz, hogy nekem van macskám, hanem ő engedi meg, hogy én is ott legyek, ott éljek, ahol ő. Vagyis neki voltam én, nem nekem ő.

– Ezt mondja Bernatnak, életre szóló barátjának Adria a hegedűről. És ő nem érti. Ön melyik figurához érzi közelebb magát: Bernathoz vagy Adriához?

– Mindketten hasonlítanak rám. Adria az érdeklődése, a tudásvágya, a kíváncsisága miatt – ez a legfontosabb hajtóerő az életében. Bernat pedig abban hasonlít, hogy mindig elégedetlen, mindig másban szeretne nagyon jó lenni, mint amiben éppen nagyon jó, de ezt a mást sosem találja meg. Nagyon jó muzsikus, de író szeretne lenni. Én meg író vagyok, aki zenész szeretett volna lenni.

– Azt mondja, befejezetlen a regény – egyébként nagyon is befejezettnek tűnik, hiszen a főhős, aki döbbenetes mennyiségű tudást halmozott fel magában, korai agysorvadásnak esik áldozatul: minden elillan belőle, aztán ő maga is elillan. A regény végén mégis az szerepel, hogy Auschwitz felszabadulásának hetvenedik évfordulóján egyszerűen abbahagyta, késznek minősítette.

– Tényleg kész, de nem befejezett. Azért tettem le a tollat, mert úgy éreztem, hogy egyszerűen lehetetlenség befejezni, minden szálat elvarrni, minden történetet lekerekíteni. Adria alakja a végén már szimbolikus, hiszen belelép az általa megszerzett régi történetekbe, és ott vész nyoma. Ezzel is próbáltam érzékeltetni azt a bizonyos szétszóródást, elveszést, felszívódást, amit az Alzheimer-kór hoz magával. Kialszanak a fények, eltompul a tudás – vége. Ilyen értelemben befejeztem: kitettem a pontot. Ahogy az elején sem tudom, merre megy a történet és hová fejlődnek a figuráim, úgy a végén sem tudom, meddig tudom még elkísérni őket. Itt eddig tudtam.

– Bonyolult szerkezetű regény, hatalmas mese, egymásba csúszó idősíkok és történetek, több szál – olyan nehéz elhinni, hogy nincsen „fölrakva” előre...

– Pedig nincsen. Én mindig csak annyit tudok, hogy írni akarok. Nekem írnom kell. Életbevágó, szükséges tevékenység – életmód. És amikor leülök írni, a történetek megtalálnak.

– Kiket érez írói rokonainak?

– Nem keresem a hasonlóságot. Sokakat szeretek, sok mindent olvasok, de senkit nem utánzok. Sok író nagyon fontos nekem. Homérosz. Dante. Shakespeare, Tolsztoj, Proust, Thomas Mann, Faulkner. Meddig soroljam? És a költőket még nem is mondtam, pedig sok lírát olvasok. Rilke. És Kosztolányi, akinek több könyve is le van fordítva, és ez nagy szerencse nekem, mert nagyon szeretem.

– A figurái közt van néhány, akiket nem lehet vagy nehéz szeretni. Az író sem szereti őket?

– De. Mert megteremteni őket is jó: Adria szeretetlen, kemény apját, hűvös anyját, vagy a más történetekben fölbukkanó igazi gazembereket. Az írói szeretet más. Annyiban persze hasonlít az olvasói érzelemre, hogy például a regény női főhősébe, Sarába nemcsak Adria szerelmes egy életen át, hanem hát most én is... Pedig Sara, a holokauszt által erősen sújtott zsidó család lánya nem is egyetlen nő, hanem egy típus: az állhatatos, szilárd erkölcsiségű művész, aki szabad és kreatív. A családját is nagyon szeretem, míg Adria famíliája meglehetősen kiállhatatlan. Ezért is nagy dolog, hogy ugyanakkor Adria kemény és rémes családjában is szeretik egymást.

– Egy ekkora regény után most mit ír?

– Most semmit. Még ezzel foglalkozom. Meg írtam egy esszét az irodalmi alkotásról.

– A regény főhőse, Adria végül nem tudja megírni esszéjét a gonoszról. És ön?

– Hát én sem. Ezért írtam meg a regényt.