A privát alkuk kora

– Szégyellem magam.

– Miért, nem olvasta a könyvemet?

– De. És épp ez az. Amikor a végére értem, csak akkor tűnt föl: „új” regénye igazából „régi”, 2008-ban már megjelent.

– És emiatt mit kellene szégyellnie?

– Hogy azon tűnődöm: talán kellett a Kitömött barbár ahhoz, hogy most rávessem magam erre a könyvre, amely fölött hét évig elsiklottam?

– Minden könyvnek megvan a maga sorsa. A Halál Budán csupán szűk kritikai körben tűnt föl akkor. A mostani lényegében új kiadás, ha nem is javított. És igaz az is: közben a Kitömött barbár írói védjegyemmé lett.

– Ezért is hozták ki újra a Halál Budán regényét? Már húzónév a Péterfy?

– Persze, van benne ilyen marketingötlet is. Másfelől: természetes, hogy irányítottan olvasunk. Akkor hisszük el, hogy valami tényleg az, aminek látszik, ha jóváhagyja az elménkben egy garanciaérzet. Esetemben ez a „barbárkönyv”.

– Évekkel ezelőtt azért még kifakadt: rémes, hogy nálunk sokszor az irodalomban is a brand számít, a hangos ricsaj egy könyv körül.

– Na jó, bohó voltam, tévedtem. Nekem is kellett a brand. Egy írói pecsét, amely hitelesít. Évekkel ezelőtt is azt gondoltam, jó könyv a Halál Budán, és vártam a vállveregetést. De még valóban nem volt elég felhajtóereje a Péterfy Gergely névnek. A Kitömött barbár írásakor aztán sokat pepecseltem, hogy a regény berobbanjon, betaláljon oda, ahova szánom, és hosszan tartson a visszhangja.

– Egy éve időről időre vezeti is vele a könyves toplistákat.

– Tán nagyobbat is szólt, mint gondoltam. Olvasói pedig kezdték keresni, írt-e mást is ez a Péterfy. Itt-ott még megvehették a Halál Budán első köteteit. Aztán a Kalligram Kiadó vezetőjével, Mészáros Sándorral úgy döntöttünk, kísérletezünk: újranyomjuk a regényt, megnézzük, változik-e a fogadtatása. Nem írtam át, csak borítót cseréltünk, az előző komor volt, úgyhogy ez is originál csomagolás. Mintha új lenne. A fülszöveg már vissza is utal a Kitömött barbárra.

– Nagyapja, Jékely Zoltán házi könyvtárában annak idején belelapozott Kazinczy Ferenc terjedelmes levelezésébe, ott olvasott a tudós szerecsenről, Angelo Solimanról, ami aztán elindította önben a Kitömött barbár történetét. Soliman köré kultuszt teremtett. A Halál Budán főalakja Michele d’Aste. Ő is valós. Belőle is kultikont formált.

– És őrá is véletlenül találtam. Tizenöt éve ennek, még a Magyar Rádió irodalmi osztályán dolgoztam, és éppen nézegettem a könyvheti kínálatot, melyiket ismertessem a művek közül. Akkor adták ki magyarul Michele d’Aste naplóját. 1686-ban írta Budavár ostroma alatt. Évszázadokig lappangott a könyvecske, a 20. század végén egy olasz székesegyház kéziratai között bukkant rá egy minorita atya. A naplónak nem lett hírértéke. Engem viszont megkapott. Van egy huszonéves fiú, Michele d’Aste, aki olasz báró, de a bécsi császári hadseregben próbál karriert csinálni. Alezredes lesz. És a törökellenes harcok történelmi perceiben esztétikai performance-ba kezd a csatamezőn. Az a fétise, hogy mindig páncél nélkül, fehér ingben és egy szál tőrrel a kezében masíroz az ostromlók előtt. Veszélyfüggő, halálkereső személyiség. Adrenalinvadász. Mint egy megelevenedett barokk festmény, olyan az élete: heroikus küzdelem 3D-ben.

– Túl ezen: mégiscsak akkor lett vége a török világnak Magyarországon. Európát is megváltoztatta mindez. Mi meg azt hihettük, a kor összes történelmi hősét ismerjük. Hát nem. Én a regénye kapcsán tudtam meg, hogy Michele d’Aste, az olasz zsoldosvezér voltaképp magyar hős: a döntő rohamban elsőként jutott be a budai várba, ott érte halálos találat.

– Igen, számos forrás utal erre, meg arra is, hogy más magyar vár visszafoglalásában is részt vett. Méltatlanul elfeledett hős. Pedig az volt az első nagy európai összefogás, amely kapott ugyan egy vallásos mázat – a pogány kiűzése keresztény földről –, de erősebb volt a politikai célja: az oszmán birodalom megfojtása. Csakhogy a magyar történelemírás számára komoly nehézség, miként beszélje el azt a kellemetlen valóságot: mi magunk voltunk a törökök.

– Hogy érti?

– A budavári ostromot is „egri csillagos” fényben próbáljuk láttatni, holott a felszabadító seregben csak kevés magyar volt. A többség ráadásul vereségként élte meg a török kiűzését innen, hiszen addigra ki-ki már magánbizniszt kötött a kizsákmányolókkal. Jól elvoltak a magyarok szabadság nélkül.

– Jellemző utunk.

– Azóta is azt tapossuk. A privát alkuk korát éljük ma is.

– Egyébként biztos, hogy Michele d’Aste naplója igazi?

– Biztos. Nagyon jól dokumentált időszak az. Buda visszafoglalása és az egész törökellenes hadjárat a kor jelentős „sajtóeseménye” volt. Az ostromló csapatokkal özönlöttek a „haditudósítók”, írtak az eseményekről, térképeket rajzoltak a támadásokról, naplókat vezettek. Köztük voltak kalandorok és katasztrófaturisták is, akik nagy élvezettel követték a valóságshow-t. Ilyen az egyik szereplőm is: mesterlövészként bárkit likvidál, aki az útját keresztezi. Ő is valós figura, naplót vezetett gyilkos ténykedéséről.

– Azért ön mégsem klasszikus történelmi regényt írt. Átszövi a sztorit, a szereplők életét a barokk kor közérzeti kavalkádja, szellemi rendszere, illúziói, túlzott pózai. Ez az a kor, amikor még zajlanak a boszorkányperek, és – mint az ön regényében is – keresik a lélek útjának nyílásait a testen. Másfelől Newton már belenéz a teleszkópjába, és a tudomány kezdi kibontani a modern gondolkodást.

– Találó párhuzam. A kor embere képes volt megpillantani a sátánt és az angyalt. Nem bódulatában. Hanem mert azt gondolta: valóságosak ezek a lények, tehát létezniük kell. De azért a misztikus tanok falai már repedeztek a racionalizáló világképtől. Mégiscsak ez az a század, amely morálisan, vizuálisan még a barokk ugyan, de már mérlegelnek, kísérleteznek, megfigyelnek, rendszereznek. Felfedezik a kategóriákat. Modellezik a valóságot. Mindent mérnek. Michele d’Aste térképrajzoló is volt. Számára a térkép a valóság reprezentációja volt, számomra pedig az ő viselkedése reprezentálja a kor attitűdjeit. Igyekszem végigvezetni az olvasót a mi modern korunkat megelőző utolsó nagy szellemi stádiumon. És azért ez egy óriási érzéki utazás is.

– Az. Nem csupán a csatákat tárja föl, nem pusztán az emberi test harci használatát, hanem a férfi és a nő örömeit egymással, egymás nélkül.

– Pontosan. Azt is be akartam mutatni: abban a pánerotikus világban minden emberben él erotikus vonzalom minden ember iránt. Elég csak bármely barokk szoborra gondolni, annyi meztelen feneket és meztelen mellet – még ha a szentek mennybemenetelét ábrázolja is a szobrász – legközelebb a 20. század internetes szexvideóiban látunk. A testre úgy tekintettek, mint egy felfedezésre váró birodalomra. Csak akkor még nem tudjuk: a felfedezés eszköze a tudomány lesz, a szenvedély vagy a mágia? Abban az időben egybetartozik, amely mára különvált orvostudományra, spiritualizmusra, pornográfiára.

– Könyvében a különös egybeesések is valósak. Például: éppen aznap van Buda ostroma, amikor Párizsban a komponista Lully befejezi az egyik operáját. S bár szerintem egy sajátos, Péterfy-féle 17. századot teremtett, a valós történelmi és szellemi kulisszával mégis „Európa-regényt” írt.

– Annak szántam magam is. Érdekeltek a különbségek és az összhangzatok az akkori Európán belül: milyen sorsképleteket ad a kor a zűrzavarával vagy épp azzal, hogy a csizma sarka alatt tartják az embereket. Erre a szigorú társadalmi rendszerre valósággal ráömlik a történelem anarchiája – nem utolsósorban az idegenek alakjában. Európa pedig hiedelmeket gyárt az „ördögi törökökről”, hogy valahogy „értelmezze” az idegen hatalmat, amely a kontinens belseje felé igyekszik. Ennek egy árnyjátékában, kicsit más keretben, de ma megint arról szól a közbeszéd, hogy megindul Kelet népe Nyugat felé, és ismét meg kellene érteni őket. Ehelyett előkerülnek a gonoszról kreált sémák, amelyek még a 17. században rögzültek. Nem mostanában írtam ezt a könyvet, így aztán megint ott találom magam, mint a Kitömött barbár esetében: előrevetítettem egy új történelmi kataklizma forgatókönyvét.