A pokol tornácán
Szombaton Silvio Berlusconi lemondásának hírére a köztársasági elnöki palota előtt ezrek bontottak pezsgőt, s hallgatták az alkalmi zenekart, amely a Halleluját játszotta Händel Messiásából. Az államfő nem írt ki új választásokat, hanem Mario Monti személyében egy Európa-szerte ismert közgazdászt, volt európai versenyügyi biztost bízott meg kormányalakítással. Megállapodása magával Berlusconival és más parlamenti politikai erőkkel voltaképp erre szólt. Legyen Olaszországnak a politikához nem kötődő, „technokrata” kormánya, amely kirántja Itáliát a pénzügyi válság már-már elviselhetetlen szorításából. ACZÉL ENDRE írása.
Aki majdnem két évtizeden át hatalmon tud maradni, abban az emberben kell valamilyen varázsnak lennie a választók felé. Silvio Berlusconi, a „Lovag” (Il Cavaliere) saját példájával azt üzente az olaszoknak, hogy amit ő megcsinál nagyban (adóelkerülés, korrupció, szexuális botrányok), azt kicsiben ők is megtehetik, mert lám, van olyan a világon, hogy büntetlenség. Az igazságszolgáltatás gyöngébb, mint én vagyok, ti vagytok.
Fájdalom, de ez kelendő áru volt. Egy remek könyv, amely Lopott pénz (Soldi rubati) címmel jelent meg, fölfedte, hogy az epidemikus adóelkerülés és -csalás Olaszországnak évi 100 milliárd eurójába, az állami korrupció meg 60 milliárdjába kerül. Ha azt nézzük, hogy jövőre a teljes olasz államadósságból (csaknem 2000 milliárd) 300 milliárd vár egyszerre megújításra, kiszámítható, hogy az adócsalók és korruptak zsebében maradt, illetve oda vándorolt pénzből ennek az adósságnak a fele egyszerűen leírható volna. A könyv szerzője szerint „a törvénytelenség sötét erőinek legyőzésével” tíz év alatt az egész államadósság eltűnne. Csakhogy a mentalitás nem hogy egy, nem hogy tíz év, de évtizedek alatt sem tűnik el egykönnyen.
Silvio Berlusconi, amikor tizenhét éve hatalomra jutott, átfogó, elsöprő változásokat ígért. Nyitott, átlátható gazdálkodást; egy olyan rendszert, amely a kemény munkát és az invenciót jutalmazza – szemben az addigi gatyám-bátyámsággal és a bebetonozott érdekekkel. Ebből a vállalkozásból annyi született, hogy majdnem két évtizeddel később minden, ami rossz gyakorlat volt, még rosszabbá lett, a gazdaság a szinte teljes stagnálás állapotába jutott, miközben az adóssághegy tovább nőtt. Tegyük hozzá még: a vizsgálóbírák nem kevesebb, hanem egyre több kapcsolatot fedtek fel politikusok, bankárok, megvesztegetett közbeszerzési felelősök, pénzmosodák és szervezett bűnözők között.
A múlt héten azt írtuk, hogy Berlusconi is megkapta a „selyemzsinórt”. Akkor ugyan még nem lehetett előre látni, hogy a Lovag lemond, azt azonban igen, hogy az olasz államadósság megújításának kamata elérte azt a – 7 százalék fölötti – szintet, amely gyakorlatilag kezelhetetlenné tette ugyanezt az adósságot. Az ok: a Berlusconi-kormány, de mindenekelőtt maga a miniszterelnök a teljes bizalom- és hitelvesztés állapotába jutott. Kiderült, nem tud mit kezdeni országa gazdaságával. Annak hatására, hogy az olasz állampapír és kincstárjegy „befektetésre nem ajánlottá” válik, és Róma éppúgy az IMF-hez kényszerül mentőcsomagért folyamodni, mint Görögország, Portugália és Írország tette, a bizalom végképp elolvadt.
Nyugtázzuk nagyon szárazon a következőket. Az euróövezet hangadói az Európai Központi Bankkal és az IMF-fel írtak egy intézkedési tervet Berlusconinak. Takarékossági reformcsomagot. Vele magával nemigen tárgyaltak: látszott a G20 cannes-i csúcsértekezletén is, hogy partnerei úgy kerülik őt, mint a pestisest. Írtak továbbá egy akciótervet is neki: ő maga fogja kormánya nevében a parlament két háza elé terjeszteni a reformcsomagot, s ha átmegy, nos, akkor lemond. Ez „menetrendszerűen” meg is történt.
Az európai potentátok ötlete volt az is, hogy Olaszország momentán nem igényel választásokat; igényel viszont egy „pártpolitikamentes” kormányt, élén egy szakemberrel, aki már személyében is biztosítékot kínál arra nézve, hogy a piacok Itália iránti bizalma visszatér. (Természetesen jobb lett volna, ha Berlusconi és pártja helyére az olasz nép választ valakit, de ez a megoldás pillanatnyilag nem látszott időszerűnek. Még arra nézve sem tartalmazott biztosítékot, hogy az olaszok Berlusconin „szocializálódott” fele nem adott volna-e újabb mandátumot az eltávozott embernek...)
Mario Monti, aki e lapszám nyomdába kerülésekor éppen kormányának összeállításával foglalatoskodik, pillanatnyilag szenátor. De sok-sok éven át az unió versenybiztosa volt, s a kartellezéssel próbálkozóknak keserítette meg az életét – nagyon sikeresen egyébként. Gazdasági kérdésekben elkötelezett liberálisnak számít – ezzel van sikere a jobboldalon. Ugyanakkor a szociális igazság, méltányosság, érzékenység embere is – ez teszi a személyét vonzóvá a baloldalon.
Berlusconi emberi kvalitásaiból semmi sincs benne. Csöndes, majdnem hallgatag ember, száraz humorral. Botránya soha nem volt, mellesleg gazdasági érdekeltségei sem jelentősek. Nem milliárdos, viszont a legeslegjobban képzett olasz közgazdászok egyike, jó néhány európai agytröszt vezető személyisége. Ha valamiért, hát azért nem keltett csak irigységet eddig maga iránt, mert olaszként a Berlusconira hulló átkokat folyvást hallania és elviselnie kellett.
Mármost az, hogy a professzor úr a beígért megszorításokon (vagyonadó, Robin Hood-adó, másfajta adóemelések, a közalkalmazotti bérek befagyasztása, nyugdíjkorhatár felemelése stb.) túl mivel lesz képes lökést adni az olasz gazdaságnak, e pillanatban megválaszolhatatlan kérdés. Brüsszel szerint Itáliában a gazdasági növekedés jövőre nem fogja meghaladni a 0,1 százalékot (!), ami azért nagyon rossz ómen, mert eszerint a stagnálás kitart, és ha az adósságot nem 7, hanem mondjuk csak 4-5 százalékos kamat mellett újítják meg a piacok, s a tetejében az Európai Központi Bank sok-sok olasz állampapírt vesz (ennél is alacsonyabb hozam mellett), akkor is átkozottul nehéz lesz előteremteni az adósságcsökkentéshez szükséges pénzt.
És ne feledjük, hogy a Monti-kormány minden egyes intézkedéséhez parlamenti felhatalmazás kell majd, márpedig Berlusconi – távoztában – megígérte, hogy ő egyáltalán nem távozik a politikai színről, és pártja csak addig támogatja a szakértői kormányt, amíg az eredményt tud felmutatni.
Talán van benne egy cseppnyi túlzás, de elmondható: a mai itáliai politikai viszonyok között, amikor maga a Berlusconi-párt is széttagolt, és Montinak bőven vannak ellenségei a megszorítások ellenzői és az olasz szuverenitást féltők között, a szakértői kormány „reggeltől estig” tarthat attól, hogy az olasz politikai elit ráborítja a maga belső ellentéteit, és ott tesz be neki, ahol tud. Ha viszont ugyanennek az elitnek működik a józan esze, akkor beáll Monti – mint utolsó esély – mögé. Ha nem teszi, akkor szembesülnie kell azzal, hogy magával rántja az országot, az euróövezetet, hiszen Olaszország túl nagy ahhoz, hogy külső forrásokból kimentsék. „A világon nincs annyi pénz” – olvassuk mindenütt.
Az olaszoknak van manapság egy roppant népszerű daluk. Címe: Jóéjt, Itália!, szerzője és előadója Luciano Ligabue. Ebben hangzik el, hogy „jön a holnap, persze hogy jön, de úgy fest, mintha a pokol tornácán lennénk”. Úgy fest, valóban.
