A Petőfi Kör

Engem számos barátjával és ismerősével együtt Lakatos István, a Baumgarten-díjas költő invitált meg az alakuló gyűlésre. Gondolom, a kör megalakítása mögött Nagy Imre reformpolitikája állt, ha ugyanis a politikai súlyt a Magyar Dolgozók Pártjáról (a kommunista pártról) áthelyezzük a Hazafias Népfrontra, logikus, hogy bővíteni kell az ifjúsági szervezet, a DISZ kádereinek körét, tehát be kell vonni az ország ügyeinek megvitatásába (legalább egy vitaklub erejéig) olyan fiatalokat, akik hisznek a „szocialista demokráciában”, de korábban kiszorultak a hatalom köreiből. (Sok ilyen hajdani madiszos,illetve nékoszos létezett). Így Tánczos Gábor vezetésével megalakult ugyan csöndben a Petőfi Kör, de egy teljes évig nem játszott szerepet, mivel Nagy Imre lemondása és Rákosi ellentámadása után a „demokratizálás” is lekerült a hivatalos politika napirendjéről. Várni kellett 1956 februárjának végéig, amikor is egy harcias kis ukrán pártfunkcionárius, bizonyos Nyikita Szergejevics Hruscsov a Szovjetunió XX. kongresszusán elmondott „titkos beszédével” elsütötte a politikai dráma startpisztolyát.

Ma már nyilvánvaló, hogy enélkül nem lett volna sem lengyel október, sem magyar forradalom. Sztálin bűneinek látványos leleplezése olyan csapás volt minden kommunista pártfunkcionárius számára, mint a pápa csalhatatlanságának cáfolata egy katolikus főpapnak. Jóllehet az ügyet Hruscsov szerette volna a párton belül tartani, de a CIA remek húzással lefordíttatta a beszédet az összes kelet-európai nyelvre, és repülőgépről, illetve léggömbök segítségével terjesztette, ledobta számos országban.

Nem tudom, kitől hallottam először a „titkos beszédről”, de mivel már hónapok óta tartott az írók és újságírók harca Rákosi Mátyás restaurációs kísérletei, illetve a Nagy Imre-féle „jobboldali elhajlás” megbélyegzése ellen, lehet, hogy az írószövetségben, ahová mint ifjú lengyel műfordítónak szabad bejárásom volt, és a könyvtárat is használhattam. Az is lehet, hogy anyámtól hallottam róla, aki egy tekintélyes napilap újságírójaként (és párttagként) sokkal több mindenről értesült, mint a Kossuth vagy Petőfi rádió legtöbb rendszeres hallgatója. De még az is lehetséges, hogy a Váci utcai lengyel olvasóteremben szereztem tudomást először a beszéd lengyel visszhangjáról, hiszen a Bierut halála után megválasztott lengyel pártfőtitkár, Edward Ochab úgy döntött, hogy a titkos Hruscsov-beszédet húszezer példányban kinyomatja, amivel elég széles körben hozzáférhetővé tette ezt a történelmi szamizdatot. (Nyugatra is a lengyeleken keresztül jutott el először a beszéd hiteles szövege.) Számos forrásból hallhattam tehát Sztálin elképesztő bűnlistáját, s bár nem hittem el a korábbi hivatalos propaganda Sztálint mértéktelenül dicsőítő szólamait, a bűnök egy részének bevallása rám is a felfedezés döbbenetével hatott.

Most, hatvan év távolából meglep a változás gyorsasága, az a merészség, amivel magyar reformkommunisták, a párt belső ellenzéke és fiatal pártonkívüliek megragadták az igazmondás alkalmát. Nem telt bele pár hét, és egy kerületi párttaggyűlésen, ahol Rákosi is megjelent, egy fiatal történész, Litván György felszólította a kopasz diktátort a lemondásra, mivel az „elvesztette a nép bizalmát”. Ezt Rákosi persze felháborodottan utasította vissza, mondván: „Az elvtársból az ellenség hangja szól”, de mivel a Litván elleni retorziók nem jártak letartóztatással, az emberek felbátorodtak. Híre ment, hogy Boldizsár Iván milyen módon akarta megtisztelni Litvánt, de bár erre a fenékcsókra, gondolom, nem került sor, Rákosi támadóját széltében-hosszában ünnepelték Budapesten.

Mivel a Hruscsov-beszéd számos ártatlanul elítélt vagy kivégzett ember rehabilitációját jelentette, s mivel Magyarországon ez a Rajk-per újrafelvételével, illetve újabb felülvizsgálatával kellett hogy járjon, Rákosi is úgy látta, lépnie kell. 1956. március 27-én Egerben mondott beszédet, amelyben „önkritikát” gyakorolt, de elég őszintétlenül, kevés meggyőző erővel. Ennek másnapján marxizmus–leninizmus-szemináriumunk volt az egyetemen. Bár a szemináriumot vezető fiatalasszonyról tudtuk, hogy nem „keményvonalas” párttag, még senki sem sejtette, szabad-e és mennyire szabad bírálni a sztálinista magyar pártvezetést. Amikor tehát elhangzott a kérdés: „Elvtársak, mit gondoltok Rákosi Mátyás tegnapi beszédéről?”, fiatalos szemtelenséggel elsőnek jelentkeztem szólásra: „Úgy gondolom, Rákosi elvtárs nem ment elég mélyre önkritikájában, próbálja elhárítani magáról a felelősséget.”

Kommentáromat feszült csönd fogadta. De amikor a szemináriumvezető bólintott és szemmel láthatóan nekem adott igazat, átszakadt a gát. Egyszerre hárman-négyen jelentkeztek szólásra, és csoportunk egy csapásra a „revizionizmus” élcsapatává vált.

Innen már ha nem is egyenes, de kevéssé kacskaringós út vezetett a Petőfi Kör gyors szerepvállalásához: egyre-másra rendeztek a különböző szakterületeken vitákat, amelyeken a közgazdászok, történészek és mások elmondták mindazt, amit korábban évekig gondoltak, de nem mertek kimondani. Ezek közül én csak a filozófusvitán voltam jelen, ahol Lukács Györgyöt „rehabilitálták”, no meg az izgalmas hangulatú, június 27-i sajtóvitán a Néphadsereg Tiszti Házában. Akkorra már jól láthatóan kialakultak a frontok, ahol a régi vezetés emberei látványosan visszaszorultak és alig tudták védeni állásaikat. A sajtóvitán felszólalt Déry Tibor, a Felelet szerzője is, akinek egy profetikus mondására máig emlékszem: „Vigyázzunk, hogy a sánta versenylovak helyébe nehogy sánta szamarakat kapjunk.” És bár a sajtóvitán a többezres tömeg kórusban követelte Nagy Imre visszavételét a pártba, mi is és a Petőfi Kör vezetői is tudtuk, a meccs még nincs lejátszva. A poznańi munkáslázadásra való hivatkozással a kört betiltották, Rákosi pedig nagyobb letartóztatásokra készült, ami már nem illett bele a szovjet pártvezetés akkor még békülékeny politikai irányvonalába. Ezért történhetett meg, hogy Rákosi uralmát nem az októberi forradalom döntötte meg, őt még – részben Tito nyomására, részben a párton belüli szakadás elkerülésére – Moszkva július végén lemondatta.

Ekkor ugyan még a pártvezetés határozottan elvetette a szovjet gyámkodás nélküli „jugoszláv utat”, és Rákosi utóda a jó NKVD-s kapcsolatokkal rendelkező Gerő Ernő lett, tudtuk: ezt az eredményt nagyrészt a Petőfi Kör, a revizionista és a független baloldali magyar értelmiség vívta ki. Poznań pedig annyira ráijesztett a lengyel pártvezetésre, hogy lényegében megnyílt az út Władysław Gomułka teljes rehabilitációja és az ottani „októberi reformok” előtt.

Aki ma azt állítja, a forradalom azért tört ki, mert „a nép már nem bírta tovább”, félreérti a helyzetet. Ennek épp az ellenkezője volt igaz: a rendszer fennmaradásához szükséges reformokat túl lassan, vonakodva próbálták végrehajtani, és mi, akkori egyetemisták úgy gondoltuk, mi is tehetünk valamit, ami ezt a folyamatot felgyorsítja. Ilyen értelemben a lengyel változások csak ürügyül szolgáltak az október 23-i tüntetéshez. Nem az elkeseredettségünk, hanem a lelkesedésünk, túlzott elvárásaink és reményeink vezettek a forradalomhoz.