A Pannon Filharmonikusok a MÜPA-ban
A Pannon Filharmonikusok 2012. április 21-én 19.30-kor a Művészetek Palotájában lépnek fel. A műsorban hallható Brahms Tragikus nyitánya, Sosztakovics I. hegedűversenye és Brahms I. szimfóniája (c-moll).
Amióta Schumann zenekritikai újságjának hasábjain Johannes Brahmsot (1833-1897) mint szellemi örökösét méltatta, zenerajongók tömegei vártak az ifjútól szimfóniát. 1854-től születtek ugyan vázlatok, de a kész mű 22 évet váratott magára.
Brahms időközben megírta a Német Requiemet, az 1. zongoraversenyt és egy sereg kisebb terjedelmű alkotást, ám be kellett látnia, hogy a szimfónia komponálásában félig megbénította őt a nagy előd öröksége: „El se tudjátok képzelni, milyen érzés Beethoven lépteit hallani a hátam mögött!”.
1876-ban hangzott fel végül az 1. (c-moll) szimfónia (Op. 68), amelyet minden várakozó mesterműnek ismert el. Az 1. (Allegro) tétel hagyományos szonáta formában íródott, egyik jellegzetes témája hasonlít Beethoven 5. szimfóniájának „sors” motívumára.
Ezt követi a békés hangulatú Andante sostenuto, majd a darab legrövidebb (Un poco Allegretto e grazioso) tétele. A finálé két fontos téma köré szövődött: egyik a nemes, Brahms által „alpesi kürt”-témának nevezett, a másikban Beethoven Örömóda-dallamát vélhetjük felfedezni (a szerző kommentárja: „ezt minden szamár észreveszi!”). A mű bemutatóját a szerző egyik barátja: Felix Otto Dessoff vezényelte.
Brahms egész életművében a klasszikus goethei egyetemességet kereste, amelyben az egyéni mondanivaló tökéletes formai arányokkal alkot egységet. Noha az 1880-as évek elején arról panaszkodott, hogy nincs semmilyen konkrét téma a gondolataiban, mégis feltehető, hogy Goethe Faustjához készült kísérőzenét komponálni. Mintegy színházi maszkot öltve két művet alkotott egyidőben: „az egyik sír, a másik nevet” – így jellemezte a két darabot.
Kiadójának azt írta, hogy miután komponált egy vidám Akadémiai ünnepi nyitányt „két Gaudeamussal és minden egyebekkel”, melankolikus énjének egy tragédia-nyitánnyal kellett adóznia. Minthogy Brahms sosem tett kirándulást az azidőben hódító programzene területére, az Op. 81-es Tragikus nyitányt (1880) címével ellentétben végül nem követi drámai program, sem benne nem foglaltatik zenén kívüli élménytartalom.
