A némafilmes

Minél harsányabb a beharangozás, annál jobban fenyeget a csalódás. S aligha lehet dekoratívabb ajánlólevele egy filmnek, mint az a rengeteg (másfél száznál több!) díj, nominációtenger, amit Európában és Amerikában begyűjtött. Nem véletlen hát, hogy felajzottan ül be a néző.

És nyitottan. Annál is inkább, mert már megszenvedték dobhártyáink a dolby digital falrepesztő és fülrepesztő dübörgéseit, csikorgásait, s vágyunk néha a csendre (surround). Most erre készülünk. Aztán felharsan a nagyzenekari forte, s fészkelődünk: miképpen lesz ez a film néma. Hát úgy, hogy nem beszélnek benne. Csak zenélnek. Hol dzsesszritmusban, hol hömpölygősen, érzelegve. Ilyenkor kicsit sok. (BAFTA-díj, Golden Globe, Oscar szól mellette.)

A történet egyszerű, mint egy közmondás: egyiknek megy, a másiknak nem. Egyszer fent, egyszer lent. A szerelem mindent legyőz. Hát bizony, János. Aztán – úgy a história dereka táján – elnyomunk a markunkban néhány puha ásítást.

Közben természetesen látjuk, hogy briliáns a játék, stilisztikai bravúrok gomolyognak egymáson. Van mutatványosságantológia, filmtörténeti kiskáté, l’amour és glamour. Női kecs és férfibajsz. Tánc esőben és eső nélkül. Valamint egy zseni: a kutya mint egyes számú rezonőr és önkéntes tűzoltó (special thanks jár neki a gazditól az Oscar-osztáson. És velős csont).

A siker atyja, persze, az író-rendező, Michael Hazanavicius, aki ráérzett a hangos-technizált-akció-katasztrófafilm csömörre, és mert visszalépni. Másik atyja (ha mondhatjuk így) a férfi főhős, a film által nemzetközi csillaggá lett Jean Dujardin. A főhősnő, Berenice Bejo remek társ fent és lent. És a többiek is, persze.

A Némafilm (The Artist) kapta vasárnap a legjobb film, legjobb rendezés, legjobb férfi főszereplő, legjobb zene, legjobb kosztüm Oscar-díját. Siker!