A negyedik tenor

- Komlósi Ildikóval nemrég hatalmas sikert arattak a Metropolitanben a Franco Zeffirelli rendezte Parasztbecsületben. Úgy tudom, önnek amúgy is az egyik kedvence Turiddu szerepe a Mascagni-műben.

– Hadd kezdjem azzal: Komlósi Ildikó egészen különleges személyiség. Már a világ számos operaszínpadán felléptünk közösen. Jó vele együtt lenni. Másfelől: soha nem rangsorolok szerepek, előadások vagy operaházak között. Mindet fontos állomásnak tartom a pályámon. Igaz ugyan, hogy – a Bajazzók Caniója mellett – Turiddut énekeltem a legtöbbször.

- Kritikusai szerint mégis Verdi Otellójának a szerepében írt operatörténelmet 1997-ben. Harmincöt évesen énekelte a torinói operában. Akkor kapta a „negyedik tenor” elnevezést – utalva Pavarotti, Domingo és Carréras triumvirátusára.

– Nem szeretem az efféle skatulyákat. Én az egyéniség hatalmában hiszek. Hogy valakit csakis önmagáért lehessen tisztelni. Épp ezért nem akarok senkinek sem az utódja lenni. De az elődje sem.

- Hallottam azért olyan vélekedést is, hogy sikereit a külsejének is köszönheti.

– Ez a megítélés különösen zavar. Nem vagyok „latin amorózó”. Úgy érzem, az elmúlt húsz évben eléggé bizonyítottam a profizmusomat – függetlenül a kritika emlegette ilyen-olyan érdemeimtől vagy hiányosságaimtól. A mai felszínes korban, amikor a média irányítja a közízlést, sokkal egyszerűebb hírnevet szerezni. Én mindenért keményen megdolgoztam. Szerencsére. Különben egy lennék a hullócsillagok közül, akik amilyen hirtelen feltűnnek, olyan gyorsan ki is hunynak. A könnyen jött siker után még nagyobbat lehet zuhanni.

- Miképpen dönti el, milyen szerepet vállal el, utasít vissza?

– Elsődleges szempont: mit bír el a hangom. Vokális adottságaimat én ismerem leginkább. Ha valakinek nincs kellő önismerete, hamar elvész a művészet „erdejében”. Én művészileg és „adminisztratíve” is magamat irányítom, milyen szerepeket mikor és kivel és hol vállalok el. Igaz, ritka a zene világában, hogy valaki nem a menedzsereire vagy az operaházak igazgatóira hallgatva építi a pályafutását.

- Van valamiféle „személyes forgatókönyve”, amikor egy-egy szerepre készül?

– Persze. Minden esetben az adott figura lelkiségét keresem, a belső konfliktusait. Vagyis: előbb lélektanilag tanulmányozom a szerepet, majd a saját hangnememhez illesztem. „Szépen énekelek”, ha épp azt követeli meg a szerep. És kevésbé szépen impulzív helyzetekben, mondjuk, épp Otello haldoklása közben. A színészi alakítás hitelessége, a „hihetőség” végett olykor akár hamis hangok is becsúsznak. Pontosan tudom, hogy az előadásmódnak ez a megközelítése negatív kritikákat is kiválthat. Ám csak el kell olvasni Verdi leveleit: az olasz zenedráma mestere dühös volt azokra, akik azt gondolták, hogy az ő zenéjét „bel cantóban” kell interpretálni.

- Ön nemcsak énekel, vezényel is. Sőt: az első volt, aki ezt a kettőt ötvözte fellépésein. Nem ritkán show-műsorrá alakítva az előadásokat.

– Mi ebben a különös? Egyébként szinte ugyanazért szokott kritizálni a szakmai közélet, mint amiért szeret a közönség. Ennek az ellentmondásnak az oka leginkább az: nem állok be a sorba, nem fogadom el a sémákat. Zenével foglalkozom, ennek az előadó -művészetnek minden ága érdekel az énekléstől a díszlettervezésen át a dirigálásig, rendezésig. Eredetileg zeneszerzésből és karvezetésből diplomáztam. Majdnem harminc voltam, amikor belevágtam az éneklésbe. „Lekettőzött” személyiség vagyok: Énekesként sem tudtam megállni, hogy ne szóljak bele a rendező dolgába.

- Aztán rendező is lett.

– Egy különleges előadással – La commedia é finita – debütáltam rendezőként. A Bajazzók modern átiratával. Van benne próza, pantomim, tánc, a bevezető monológot pedig én magam írtam. Majd Kölnben rendeztem az Álarcosbált, Karlsruhéban a Sámson és Delilát. Utóbbi annál is inkább közel áll hozzám, mert a hőstenorszerepek sorában a Sámson jelentette az eddigi legnagyobb kihívást számomra. A következő két évben három új produkcióra készülök: Puccini Triptichonját Nancyben állítom színpadra, a Parasztbecsületet és a Bajazzókat Buenos Airesben.

- Egyáltalán: nyitott a modern operaértelmezésekre?

– Azt hiszem, alapvetően nyitott vagyok. Persze azt nem szeretem, ha az egyediség puszta provokáció, ürügy a botránykeltésre. Tartózkodom azoktól a rendezői „megoldásoktól”, amelyek a komolyabb szakmai koncepció híján kimerülnek az értelmetlen modernizálásban, adott esetben a művészek vetkőztetésében. Kimondottan nevetséges, sőt veszélyes, amikor – például – meghamisítják a történelmi valóságot, vagy félreértelmezik a szerző szándékait. Ami engem illet: igyekszem következetes lenni magamhoz, az életemhez, a választásaimhoz.

- Egyik nyilatkozatában az operát a nőkhöz hasonlította. Hogy értette?

– Úgy gondolom: miközben a szerelemben minden nő és férfi a legtöbbet, a legszebbet akarja nyújtani önmagából, a nő mégis sokkal empatikusabb, megértőbb. Képes arra is, hogy az érzelmek hevében alárendelje magát a férfinak. A művészetben, különösen az operairodalomban ugyanez a szenvedélyes empátia szükséges. És ha van valami, amitől dühbe jövök, az a felületesség, a tisztelet és alázat hiánya. Ilyen esetekben kitör a harcias énem.