A Moor mehet
Egyöntetű kritikai elismerés övezte néhány hónapja a Haramiák Pesti Színház-beli bemutatóját: voltak, akik a magyar teátrumi kultúrában is jelentős mérföldkövet láttak, amikor az előadást nézték, de hogy a Vígszínház mindenképpen új fejezethez érkezett, abban senki sem kételkedett.
E sorok írója, legnagyobb sajnálatára, nem osztja ezeket a hozsannákat. Érdekes, különös, megjegyzésre érdemes, de csak félbe-szerbe sikeredett kísérletnek látta a Kovács D. Dániel rendezte Haramiákat, amely jól illeszkedik ugyan a Vígszínház útkeresésébe, de annak csak egyik, talán nem is a legfontosabb, állomása.
Amióta Alföldi Róbertnek sikerült új, fiatal törzsközönséget verbuválnia a Nemzeti Színházba, mégpedig úgy, hogy klasszikusokat is tartott repertoáron, azóta alapkérdés lett a körúti kőszínházakban is (ez itt nem helymeghatározás, hanem műfajjelölés) az ifjú nézőközönség megnyerése. Érthető az igyekezet, a kérdés azonban nemcsak annyi, hogy sikerül-e, hanem, hogy milyen áron.
Ezúttal Schiller esett áldozatul a fiatalításnak. Amit Haramiák címen láthatunk, azt Schiller ötletéből Hevesi Judit és Cziglényi Boglárka írta, meg talán Bíró Bence és a rendező, s lett belőle egy nagyon cool dolgozat, tele korunk jellegzetes szavaival, zenéjével, mozgásával. Nem mondom, hogy ezt nem lehet, csak kérdezem: mit kell elviselniük a klasszikusoknak? Schiller zabolátlan szabadságvágyából, mély erkölcsi dilemmáiból, (ön)pusztító erejéből itt csak a zabolátlanság és a pusztítás maradt, meg persze a fiatalság kiábrándulása saját korából. Lehet persze, hogy épp ez volt a cél. A sokszor esetleges ötletparádé mindenesetre nem szolgálja a tisztánlátást, viszont árt a darab felgyorsított ritmusának.
Egyszóval félsiker. A szereplők között néhány igazi bravúralakítással: Orosz Ákost kell első helyen említeni, Hajduk Károlyt és Csapó Attilát a másodikon. De az egész társulat nagy lelkesedéssel és odaadással szolgálja a rendezői koncepciót.
