A második feleség

Nem ez a hét legmozgalmasabb, leglátványosabb, legnépszerűbb filmje. De a hazai mozikban alighanem a „legidőszerűbb”. Van itt kivándorlási kényszer, diaszpóra, családon belüli erőszak, coming out, mintha csak a magyar belpolitika vitáit és közélet eseményeit használta volna a forgatókönyvíró. Pedig a mese eleje a messzi Anatóliában játszódik, zöme pedig Bécsben. Igaz, ez a helyszín alig látszik: török vendégmunkásaink szinte szigeten élnek, népes nagy családban és ismerősök rengetegében. Bezárva.

Minél zártabb, lefojtottabb egy tér, annál pusztítóbb benne a robbanás. A hagyományaik szerint élő famíliában nehezen bírnának egyszeriben osztrákká, európaivá, „modernné” válni. A tradicionálisan fejkendős asszonyok uralják a háztartást és a házasságokat, még ha azok alibiül szolgálnak is, mint itt. Ők jelölik ki utódaikat a férj ágyában, ők gondoskodnak a rendről, még ha ezért meg is kell pofozniuk, „nevelniük” felnőtt lányaikat. És akik régebb óta itt élnek, azok is elviselik, letagadják a szemük alatti kék foltokat. Ők váratlanul érkezett riválist látnak a második feleségben, aki pedig maga szintén boldogtalan áldozat. Az árva fiatalasszony mégsem a korban hozzá közelebb álló, részben asszimilálódók szövetségese lesz, hanem a fundamentális muszlim értékek felé nyájasan nyitott első feleségé.

A sivár temető felett a varjak sötétlő serege és a háttérben ágaskodó minaret sziluettje képileg is erős: kultúrák, hagyományok, gesztusok, hiedelmek, nemi szerepek, hierarchiák, titkok, boldogtalan boldogságmodellek, csendek, kiáltások ütköznek itt.

A mértéktartó eszközhasználattal készített film szűkszavú realizmusa dacára mégis inkább egzotikus történetként marad meg.

(Az osztrák filmet a török–kurd Umut Dag rendezte, maga is ki/bevándorló.)