A másik Vásárhelyi

A kép szélén aprólékosan megrajzolt hieroglifák, a mágikus szöveg a Halottas Könyvből való. Ádám fáraóként kívánja meg Évát, a rabszolganőt, és a figyelmes szemlélő Lucifert is felfedezi a múmia oldalán. Az egyiptomi szín hamisítatlanul vásárhelyis: a művész játszik idővel, térrel, kozmikus álomba helyezi az élet jelképeit. Szürreális világ, mérnöki pontosság.

Vásárhelyi Antal Szatmárnémetiben született. Édesanyja Budapesten bujkálva élte túl a háborút, édesapja jó nevű cukrászmesterként az államosítás után is az édesiparban dolgozott. A családban mindenki magyarul beszélt, Antalt mégis román óvodába íratták.

– Érdekes volt a vallásos neveltetésem is. Apám katolikus volt, anyám izraelita. A katolikus és a zsidó ünnepeket egyaránt megtartottuk, ministrálni jártam, és betéve tudtam az Ószövetséget. Megkeresztelve azonban sosem voltam. Hangos vita alakult ki erről a rokonságban, végül úgy döntöttek: egyik vallást sem erőltetik rám.
Már gyerekként kitűnt kézügyességével. Apja rábízta a torták díszítését: kacskaringókat festett krémekből a süteményekre. Ezt a munkát csak kötelességből vállalta, a geometriát viszont imádta, és a sakkban is jeleskedett.

Aztán megjelent a középiskolában Papp úr, a karizmatikus rajztanár. Mesélt Cézanne-ról, Rembrandt-ról, Nyugatról hozott albumokban mutatta a fény és árnyék kontrasztját.

– Beavatott minket a vizuális kultúrába, és megértettük, hogyan lehet egy festménynek többdimenziós üzenete. Az osztályból négyen művészemberek lettünk.
Az ifjú Vásárhelyi egy idő után kerülte az emberábrázolást, a figurákat képein felváltották a mértani formák. És apai ágról élt valahol Franciaországban egy világhírű rokon...

– Elküldtem Victor Vasarelynek pár munkámat, amely kicsit op-artos volt. Válaszképp nem azt írta, hogy tehetségtelen vagyok, hanem felhívta a figyelmem, hogy mennyi más érdekes foglalkozás van a világon, legyek inkább mérnök vagy orvos. Később elküldtem neki azokat a cikkeket, lexikonrészeket, ahol együtt jelentünk meg. A nyolcvannégyes párizsi kiállításomra a fia jött el, mi soha nem találkoztunk.
Akkoriban hét helyet hirdettek meg a bukaresti képzőművészeti főiskolán. Antalt ide nem vették fel, ezért belsőépítész szakon folytatta tanulmányait. Egy barátjával lakást béreltek, aztán elvállalta diáktársai házi feladatainak rajzolását, ebből futotta rezsire. Közben átjárt a képzőművészek óráira. Diplomamunkája a híres Murfatlar borkombinát bemutatóterme volt, a régi borpincék hangulatát modern építészeti elemekkel vegyítette. Sikere volt, egy kivitelező cég állást is ajánlott neki, de Antalt a grafika érdekelte: művész akart lenni. Fekete-fehér tárlatait ekkor már Bukarestben, Kolozsváron is bemutatták, meg sem fordult a fejében, hogy tervezőnek álljon.

– Ki szerettem volna küldeni a képeimet a Krakkói Grafikai Biennáléra. Akkoriban az ottani művészeti alap gyűjtötte be a műalkotásokat, önállóan senki nem pályázhatott. Gondosan összeraktam a munkáimat, bevittem az ítészeknek. Később kiderült: ki se csomagolták a képeket, nemhogy elküldték volna őket. Egy hasonló eset után döntöttem el: mennem kell az országból, mert zárva van előttem a világ.
A hetvenes évek végén járunk, Vásárhelyi Kolozsváron egy szobrász barátjánál lakott. A lakás igazi értelmiségi találkozóhely volt: idejárt Szőcs Géza, Tamás Gáspár Miklós is. Vásárhelyi ekkor ismerte meg Nagy Bálintot és társait, a későbbi magyar demokratikus ellenzék tagjait. Nagyék Magyarországról nemcsak könyveket hoztak, egyszer velük jött egy lány is, akivel Antal a kivándorlás reményében névházasságot kötött. A frigy aztán valóságos lett, megszületett Márton nevű kisfiuk.

A történet hetvenkilencben Budapesten folytatódik. A rendszerváltást megelőző évtizedben, a „puha diktatúrában” szinte minden művészeti ág pezsgésnek indult. Így történhetett, hogy az áttelepült Vásárhelyi állást kapott a Fiatal Művészek Klubjában (mai KOGART Ház), s művészeti vezetőként szervezhette merész, sokszor rendszerkritikus kiállításait, rendezvényeit.

– Sokáig nem kaptam meg a magyar állampolgárságot, ennek azonban előnye is volt: a román útlevéllel minden évben utazhattam Nyugatra. Az FMK-ban is próbáltam kinyitni a kaput: csereprogramként hoztam be és vittem ki külföldre kiállításokat. Akkor tudtam Pesten bemutatni világhírű izraeli képzőművészeket, amikor Magyarország és Izrael között még nem létezett hivatalos kultúrdiplomáciai kapcsolat. Japánból is csábítottam festőket, grafikusokat. Aztán voltak programok, melyekkel a betiltás határán táncoltunk. Ha a pártközpont be akarta zárni a klubot és a kiállítóteret, akkor a vezető csőtörést jelentett. Innen származik az „ideológiai csőtörés” fogalma. Az egyik leghíresebb betiltott tárlat a Magyarország a tiéd lehet-kiállítás volt: az egyik alkotáson a művész az ország térképét piros szegekkel szúrta át.

Vásárhelyit háromszor rúgták ki provokatív akciói miatt, két alkalommal azért vették vissza, mert senki nem tudta folytatni a nemzetközi képzőművészeti programot, amely a helyet legendássá tette. Egy alkalommal Aczél a tévéképernyőről is letiltotta, mert A Hétben a politika álnacionalizmusáról nyilatkozott. Antal nem bánta, ekkor ugyanis barátjával, Váncsa Istvánnal együtt került a tiltott zónába (ő a színházkritikái miatt), és még azok is érdeklődni kezdtek munkái iránt, akik eddig nem ismerték. Amikor állás nélkül maradt, az ÉS, a Magyar Nemzet és a Kortárs sietett segítségére: ha közölték egy-egy grafikáját, be tudott vásárolni a hétvégén. Aztán egyéves ösztöndíjat nyert egy párizsi pályázaton. A Montmartre-on sétálva elgondolkodott kicsit a kintmaradáson, de végül hazatért, és a liberális ellenzék sorait erősítette. Szervezték a Szetát, megjelentették a Feketében című antológiát és illegális megemlékezést szerveztek Nagy Imre és társai halálának harmincadik évfordulójára. Ez alkalommal többek között Tamás Gáspár Miklóssal, Demszkyvel és Orbán Viktorral együtt tartóztatta le a rendőrség. Vásárhelyi főszerkesztője volt a Hiány című illegális társadalmi és művészeti folyóiratnak, és közben még a romániai menekültek ügyét is igazgatta. Ezt már nem nézhette tétlenül a pártállam: bevonták az útlevelét.

– A rendszerváltáskor el kellett döntenem: politikus leszek az SZDSZ színeiben, vagy kiszállok és képzőművészként folytatom tovább. Végül az utóbbi mellett döntöttem. Második feleségem német származású, így ’89-ben Nürnbergbe költöztünk.
Vásárhelyi azért gyakran megjelent Budapesten: hol tüntetni kellett a Demokratikus Charta mellett, hol a holokauszt-évfordulón állított össze csillagokból kompozíciót. Architektonikus elemekből építkező művei keresettek lettek német földön is, mégsem maradt tíz évnél tovább. Visszajött, kivett a Ferencvárosban egy műteremlakást, újra kelet-európai művészként kereste a kenyerét. Ami az évek során egyre nehezebben ment.

– Egész életemben azért küzdöttem, hogy a politika ne avatkozzon bele a művészet irányításába. Ezt nem szerettem Romániában sem és itt sem. Mindig a függetlenségért harcoltam. Magyarországon óriási és állandó probléma, hogy ha valakit nem támogat az állam, akkor nem tud a művészetéből megélni. Mert nem valóságos a piac, nem létezik igazi műkereskedelem, de mecenatúra sem. Az állam – a környező országoktól eltérően – soha nem fordított arra energiát, hogy kortárs képzőművészeket menedzseljen. Mindemellett a művésznek nem marad más választása: alkotnia kell, sokszor csupán a belső hang megszólaltatásáért is. Az alkotás ugyanakkor nem csupán egyéni szenvedély, a szűkebb és tágabb környezetnek éppúgy szüksége van rá, mint a művésznek. Ezért találtam ki a Tragédia illusztrációjával kapcsolatban az egyéni mecenatúrát. Úgy látom, ha a képzőművészetet összekötöm az irodalommal, könnyebb megszólítani az embereket. Szerencsére minden egyes színnek akadt támogatója, így hamarosan kiállítást rendezhetünk az elkészült sorozatból.