A mámor listája
Február 19-én, pénteken 22 óra 30 perckor meghalt a zseni, Umberto Eco. Ha hűségesek lennénk hozzá, A lista mámora című könyve alapján hosszan sorolhatnánk, mi mindennek volt a zsenije, mi mindenben tartották sokra, mi mindenről ismerték elképesztő tömegek. De hagynám ezt egyelőre. Csak az érdekes, hogy mit jelent ő nekünk most, a ma élőknek. Amit majd el fognak felejteni, ami nem lesz érdekes, amikor kutató unokáink már csak a mondatot, a szöveget, a művet fogják vizsgálni. Eco maga az ilyen vizsgálatokon, kedvenc foglalatosságán sokat kajánkodott, pimaszul mutatva fel a benne rejlő lehetetlenségeket.
Hagyományosan, de legalább Goethe óta tartunk itt Európában olyan figurákat, akik helyettünk műveltek. A műveltségbe kiküldött nagyköveteink. Mellesleg nagy költők, írók, filozófusok meg történészek vagy esztéták is, de hatásuk megtöbbszöröződik attól az érzésünktől, hogy seregnyi dolgot helyettünk is tudnak, megítélnek és elrendeznek, s közben folyamatosan jelentenek nekünk. Úgy érezzük a műveiket olvasva, hogy a nagy európai kultúra legrejtettebb zugaiban kóborolunk, miközben nélkülük e helyek létezéséről se tudnánk.
A rózsa nevével ezt a gyengénket trafálta telibe Eco, de teljesen. Azt érezte meg, hogy magasztos szellemi vértezettségünkben, ahol persze a vért nagyját ő viseli, de mi is értjük, igazából gyilkossági sztorira vágyunk, a körülményeknek megfelelő szellemességgel és emelkedettséggel. S ehhez még olyan történetekre sem volt szüksége, amelyeket az irodalom különböző bugyraiban az elmúlt két-háromezer évben már rengetegen megrágtak. Az értelmiség derékhadát lőtte meg, könnyedén csábítva hódolóit mindegyik perifériáról.
S A rózsa neve meg is fertőzött bennünket. Újból el tudtuk olvasni, tizenöt év múlva is, és az élmény nem lett kopottas. Aztán kölcsönadtuk A Foucault-ingát a szorgosan olvasó rokonunknak, aki azt mondta, hogy nagyon nehéz. Aztán újra olvastuk, s megállapítottuk, hogy tényleg, itt már nem tisztán helyettünk művelt a pali, ehhez már mi is jobban kellünk. Cserében megrendítően jó volt. A világsiker nem a ponyva irányába tolta.
A tegnap szigete pedig tartotta az irányt, s így lett belőle egy igazi gyomros. Viszont nem hagyott bennünket nyugodni. A viszonyunk Ecóval már olyan bensőséges volt ekkorra, hogy ezt nem hittük el. Nem hittük el, hogy rossz lehet. Valami baj volt. Vagy vele, vagy velünk, de valami ott nem volt rendben. Világos, ez egy barokk műveltségregény volt, mi sem voltunk hülyék, de azért itt már végképp nem helyettünk volt művelt a szerző. Kellett vagy tíz év, hogy újból nekimenjünk, szövegre koncentráljunk, stílusra, tudáselemekre, valahogy a történet korában elképzelve. Szóval, meg kellett verekednünk érte.
Valószínűleg érezte ezt a zseni is, mert a Baudolinóval visszajött a partiba, hogy soha többet ne menjen onnan ki. Az új generációk pedig olvashatták A rózsa nevének és a A Foucault-ingának újabb és újabb kiadásait.
Eco közben nem lett író, mármint társadalmi helyét tekintve. Igazi beszélő fej lett, amerikaiul mondva, ráadásul nem lankadó. A televíziós és szimpóziumos szereplések szerencsére nem vették el az erejét és a kedvét az írástól. Kisebb-nagyobb tanulmányok, esszék, esszécskék, cikkek, beszélgetőkönyvek tömegét öntötte ránk, s mi vígan vettük a zuhanyt. A lehető legrafináltabb keverék volt az övé: a középkor szellemi életének tudósa, szemiotikus, a kommunikáció, a média és a művészet kutatója, akit szerfelett érdekel a mai világ, s mellesleg képes az enyhén művelt tömegek nyelvén is írni.
A vége felé irodalmi műveiben is erőteljesebben lépett be a közvetlenebb aktualitásba. A prágai temető elég leplezetlenül mutatja be – ha valakinek egyébként nem lett volna világos addig is –, mit gondol forradalomról és forradalmárokról, nációkról és nacionalizmusokról, összeesküvés-elméletekről és összeesküvőkről, antiszemitizmusról és politikai kórságokról. Hogy mit gondol hitről, a hit nélküli jóról és erkölcsösségről, a hit nélküli hitről, azt a legendás jezsuita bíborossal, Milánó volt püspökével, Carlo Maria Martinivel való dialógusában fejtette ki. Szöveg és kép, élet és erkölcs bűvöletében élt és gondolkodott. Értelmezett rendületlenül mindent, ami elé került. Megmutatta nekünk, mi mindent lehet kezdeni az értelmezői pályán. S azt is, mit szabad – a nyitottság és az el nem zárkózás embereként.
Tőle tudjuk, hogy a lista, valaminek az összegyűjtése és felsorolása önmagában is nagyon érdekes. De igazán mámorító a listák listázása, annak kiderítése, hogy az emberek mi mindent soroltak már fel, gyűjtöttek egybe az idők során a bevásárlandóktól az őrült méretű könyvtári katalógusokig és a ma épülő gigászi adatbázisokig. A listák – ez a lényegükhöz tartozik – bővíthetők. Most egy itt mégis a végéhez ért.
