A legtermékenyebb magyar író

1945 nyarán, csaknem négyévi hazai, Don-kanyari, ukrajnai munkaszolgálat és egy lábon kihordott tífusz után, deportálásból hazatérve, egy agyonkopott viharkabátot és bakancsot viselő, csontig-bőrig soványodott férfi kászálódott le Pesten a vonatról. Tétován megindult a belváros felé, hogy felkutassa szeretteit, de nem tudta megállni, hogy ne cövekeljen le az útjába eső könyvüzlet kirakata előtt. Az első, szemébe ötlő könyv Hegedüs Gézának A bálványrombolók című regénye volt, amelynek keresztszalagján ezt olvashatta: „A mártírhalált halt író posztumusz regénye.”

Segédje: Ságvári

Ő volt dr. Hegedüs Géza, aki – nemhiába, hogy életében halálhírét keltették – ezután még ötvennégy esztendőn át ontotta a regényeket, novellákat, verseket, műfordításokat, hangjátékokat, esszéket, történettudományi, irodalomtörténeti, jogtörténeti, filozófiai tanulmányokat. Volt lapszerkesztő, dramaturg és lektor, tanított közgazdaságtant, írt recenziót, krimit, verstant. Mindeközben főállásban – „polgári foglalkozásként” – a Színművészeti Főiskolán színház- és drámatörténetet oktatott.

Polihisztorsága egyébként nemcsak a humán tudományokat ölelte fel. Egyszer, amikor egy fordítás során megakadtam, mert nem tudtam, hogyan nevezik a rangskálán a hajómester fölötti sarzsit, kapásból megmondta: törzshajómester. Hadászati vagy legalábbis hasznos katonai ismereteinek körébe tartozott a lövészet is, amelyben valaha bajnokságot nyert. Erre talán még százvalahány megjelent köteténél is büszkébb volt. Egy másik katonatiszti tudományban, a vívásban ugyancsak jeleskedett. Joghallgató korában számos kardpárbaja is volt. Ezek közül néhányban Ságvári Endre volt a segédje, míg a harminckettő közül akkor még csak második nevét koptató, későbbi antifasiszta mártír lovagias ügyeinél több alkalommal ő szekundált. Bár rokonszenvezett barátjának eszméivel, az illegális pártba nem vették fel. Mégpedig – tulajdon elmondása szerint – azért nem, mert Ságvári úgy vélte: az az ember, aki olyan szóvicceket gyárt, mint Hegedüs Géza, nem való a Kommunisták Magyarországi Pártjába.

A szavakkal való játék képessége később sem hagyta cserben. Egy időben híres emberek nevének „fordításával” szórakoztatta asztaltársait a Centrál kávéházban. Így lett Generalisszimusz Sztálinból A Legáltalánosabb Acél, és Lev Nyikolajevics Tolsztojból Kövér Oroszlán, A Nép Fiának Legyőzője. Az itt is kimutatható apró pontatlanságokon írói fantáziája könnyedén átsegítette. Alapja azonban mindennek volt nála. Az írástudó című történelmi regénytrilógiájának főhőse például Bors leszármazottja, Miskolcz nembéli Pósa, aki valóban létezett. Nevére Hegedüs Géza egy középkori kódexben bukkant. Pósa sok száz oldalas históriája azonban már az író fantáziájának terméke volt, ugyanúgy, akárcsak a pápuák világát kutató tudós, Nyikolaj Mikluho-Maklaj regényes életrajza. A 19. század második felében élt orosz etnográfus nevével Hegedüs Géza ugyancsak egy korabeli dokumentumban találkozott, és ahhoz rittyentett olyan izgalmas, szövevényes, megható, regényes életrajzot (még az ausztrál miniszterelnök lányát is feleségül adta hőséhez), hogy egyszerűen nem lehet letenni. Akárcsak bármelyik más – mindig roppant olvasmányos, szórakoztató – regényét. Ami pedig a történelmi hűséget illeti, itt is csak nagy példaképe, Jókai Mór hagyományait követte, akinek a Szabadság a hó alatt című regényében – a tényektől ugyancsak kevéssé zavartatva – a cár Puskinhoz akarja férjhez adni törvénytelen leányát.

Egy falnyi könyv

A száznál is több, címlapján Hegedüs Géza nevét viselő kötet, plusz azok további hazai, illetve idegen nyelvű kiadásai a könyvespolcok rengetegében egy egész falat töltöttek meg Vígszínház (ma Ditrói Mór) utcai lakásában. Hogyan és mikor lehet ennyit összeírni? – töprengtem, hiszen Géza bácsi, úgy tűnt, mindig ráér. Bármikor hívtam fel, hogy találkozni szeretnék vele, maximum három napon belül talált számomra időt. Meg is kérdeztem erről, mire elárulta két „titkát”. Először is, ebéd után mindig szundít legalább másfél órácskát, ennélfogva éjszaka elegendő neki ötórai alvás. Így aztán este tíz körül, amikor feleségével hazajön a színházból, hangversenyről, vagy amikor már elmentek a vendégek, leül az írógép elé, rágyújt a pipájára, és hajnali háromig veri a billentyűket. S bár ez csak ötórányi munka, de – gyakori külföldi útjait leszámítva – nem marad ki egyetlen éjszaka sem. Sőt, néha még a délutánja is szabad, és akkor is tud írni. A tanítástól mentes hónapokban pedig visegrádi nyaralójában (ne tessék luxusvillára gondolni: kis, alig átalakított parasztház volt az!) szinte egész nap zavartalanul dolgozhat. A második titok: mire leül írni, addigra a fejében már kész a történet – villamoson vagy az autó kormánya mellett gondolja ki a legapróbb részletekig –, és csak papírra kell vetnie.

Szépirodalmi műveinek talán a nagyobbik fele játszódik a múltban (az ókori Görögországban és a Szentföldön, a középkori Rómában, az Árpádok, a Hunyadiak évszázadaiban, az 1848–49-es szabadságharc idején), de saját kora is erősen foglalkoztatta. Balzac Emberi színjátékának mintájára alkotta meg Európa közepén című, a 20. század derekának világát tükröző regényfolyamát, amelynek négy vastag kötete tucatnál is több regényt, hosszabb-rövidebb elbeszélést tartalmaz. Ugyanarról a világról szólnak, ugyanazok a tipikus és extrém figurák – polgárok, entellektüelek, munkásmozgalmi harcosok, szélhámosok – vonulnak el az olvasó szeme előtt, azzal a különbséggel, hogy aki az egyik írásban főhős, egy másikban mellékfigura lesz, vagy esetleg épp csak megemlítik a nevét. Egyébként maga is tökéletesen beleillett volna ebbe a világba. Egyszer egy kulturális fő-főilletékesnek az az őrült gondolata támadt, hogy őt bízza meg egy könyvkiadó vezetésével.

A jószívű, kissé bohém, liberális szemléletű Hegedüs Géza boldog-boldogtalannak, aki csak kért tőle, osztogatta az előleget, és a cég alig néhány hét alatt csak azért nem ment csődbe, mert az úgynevezett szocializmusban ez lehetetlen volt.

Mesélő és dumás

A Wikipédia szerint Hegedüs Géza „jó barátságban állt Kosztolányi Dezsővel, Kassák Lajossal, Hóman Bálinttal, Lukács Györggyel”. Kissé tamáskodva olvasom ezt. Ámbár... Hiszen valóban nagyszerűen szót értett nála idősebbel és fiatalabbal, urbánussal és népiessel, hazai kommunistával és emigráns magyar antikommunistával egyaránt. Ami ma már egyszerűen elképzelhetetlen volna: ezt a 20. századi nagy mesélőt és „dumást” mindenki szerette. Amikor tizenhárom évvel ezelőtt Budapest díszpolgáraként díszsírhelyre temették, barátainak, tanítványainak, olvasóinak, sőt az őt esetleg csak a televízió képernyőiről ismerőknek is példátlanul népes tömege búcsúztatta Farkasréten.