A kultúra szövetségesei

– Fals lenne magázódnunk, hiszen egy ideig osztálytársak voltunk színházrendező szakon. Évfolyamunk kilógott a rendszerből: osztályfőnökünk, Vámos László, másra bízta a szakma oktatását. Az unortodox tanmenetnek volt szerepe abban, hogy rendezőként struktúrán kívüli helyzetek felé vonzódtál?

– A színművészeti főiskola előtt a Várszínházban voltam kellékes. Ott közelről megtapasztalhattam, hogy Vámos László mindent tud a szakmáról, ami megtanulható. Más kérdés: akkor még a Nemzeti Színház főrendezője és művészeti vezetője volt, de már érzékelhette a pozíciója körüli mozgolódást. Diplomaévemben le is váltották. Sajnos a körülmények nem arra ösztönözték, hogy a tudását makacs elszántsággal átadja. Elkedvetlenedett. Én viszont akkori páromnak köszönhetően többször jártam Amerikában, ahol megismerhettem egy nyitottabb, színesebb színházi struktúrát.

– Pályád első öt évében mégis a Nemzeti rendezője voltál.

– Akkor nevezték ki igazgatónak Ablonczy Lászlót, Sík Ferencet pedig főrendezőnek. Sík ajánlotta: szerződjek hozzájuk, és sikeres főiskolai Marivaux-munkám alapján készítsem náluk a diplomarendezésemet. A nemzetis Marivaux-előadást a sajtó földbe döngölte. Bár tagja maradtam a társulatnak és rendezhettem olyan fantasztikus művészeket, mint Béres Ilona, Kállai Ferenc, de Molnár Gál Péter ösztönzésére, aki tudott „angolszász” irányultságaimról, dolgozni kezdtem az akkor formálódó Merlin Színház csapatában is. Jordán Tamás idővel rám bízta a Merlin angol szekciójának vezetését. Így fordultam „alternatívabb” irányba.

– Jordán Tamás igazi mestered lett?

– Igen. Sokat tanultam tőle. Azt is például, hogy az emberi, szakmai kapcsolatokban fontos az őszinte, „kisdobos” elszántság, a bizalom. És persze az sem kevésbé fontos, hogy láthattam, miként honosodik meg nálunk a Merlin működésének, Jordán Tamás erőfeszítésének köszönhetően egy újfajta színházi gondolkodás, amely nem követi a hagyományos társulati szisztémát, de nem is a tradíciók ellenében fogalmazza meg önmagát. Később a Merlin nyomában jött létre számos független társulat. Persze a kultúrpolitikának is volt lemaradása a független színházak támogatását illetően, ám az is pozitívan változott a tao bevezetésekor.

– A kultúrpolitika támogató kedve most éppen negatív irányba fordul. Lehet, hogy a függetlenség ízlése ellenére van a színházkultúrában omnipotens Vidnyánszky Attilának?

– Vidnyánszkyt a szakma fölöslegesen démonizálta. Őt már csak a Nemzeti Színházzal kapcsolatos feladatai érdeklik. Persze az is igaz: nem láthatom, mi történik a dolgok sejtelmes hátterében. Az viszont tény, hogy kevés az olyan alternatív társulat ma Budapesten, amely meg tudja tölteni az Átrium 286 fős nézőterét. De például Pintér Béla és Társulata az Átrium tartózkodóbb, budai közönségéhez is utat talált, s maga Pintér Béla meghatározó művésze lett a színháznak.

– Maradjunk még a Merlinnél: miután Jordán Tamás 2003-ban elnyerte a Nemzeti igazgatói posztját, átvetted a Merlin vezetését. A színháznak nemcsak az angol, de a magyar nyelvű darabjait is kedvelte a közönség. Rangos nemzetközi fesztiválokon is részt vettetek, és a te meghívásodra jött Magyarországra a Royal Shakespeare Company. Ám a honi szakma mintha sosem érezte volna szerves részének a Merlint. Könnyen viselted?

– Az önértékelésem kapcsán egyszer kerültem komoly bajba: az említett nemzetis Marivaux-rendezésem visszhangja miatt. De a „nagy bajokban” valahogy mindig kaptam egy segítő mondatot. Egy szakmai kurzusnak köszönhetően éppen akkoriban dolgozhattam együtt Peter Brookkal. Ő a munkámat értékelve csak annyit mondott: úgy jó, ahogy van. Ez elég is volt. Pár évvel később az edinburgh-i fesztiválon – amely az egyik legnagyobb európai kulturális esemény – felkértem az Oscar-díjas Susannah Yorkot: játssza el nekem a Bolondot a Vízkeresztben. Egy nap gondolkodás után igent mondott. És mondhatom, fantasztikus munka volt. Ezek olyan „csomagok”, amelyekből sivárabb körülmények között is erőt lehet nyerni. Ahogy a Merlin közönségétől kapott visszajelzésekből is. Vagy abból, hogy Jordán Tamás nemzetis igazgatása idején vette át a Merlinben 2000-ben bemutatott rendezésemet, a Shakespeare Összes Rövidítve (S.Ö.R.)-t, amely egyetlen ottani produkcióként – minden igazgatót túlélve – máig színen van.

– A Merlinnek viszont négy éve vége. A miért szövevényes, máig maszatos történet. Amúgy a „jogutód” Átrium tulajdonosairól te is csak annyit mondtál egy interjúban: Bauhaus- és színházkedvelő magánszemélyek.

– A Merlin épületével a fővárosnak többféle, máig meg nem valósult koncepciója volt. Az egyik éppen megvalósulni látszott, amikor az előző városvezetés azzal keresett meg: az épületért cserébe választhatok az Átrium és a Vörösmarty mozi között. Szinte mellékesen az is elhangzott, hogy az Átriumra vevőt is kerestek már, volt is érdeklődő, de nem jött össze a dolog. Javasoltam: talán újra neki kellene futni. Rábólintottak. A főváros az épület valós értékére kiírt egy pályázatot. Én pedig megkerestem a korábbi érdeklődőket – Faragó Balázs és Gauder Milán befektetőkkel tárgyaltam –, beadtuk a pályázatot, és megnyertük.

– Az említett urak azok a bizonyos Bauhaus- és színházkedvelők?

– Csybi Éva és Lakatos Péter is segítenek a pénzügyi döntések elemzésében. Mindnyájan üzletemberek. A színház tartalmi része az én feladatom. Eközben magam is tulajdonos vagyok. Hogy ne legyen maszatos: kétszázötvenezer forint erejéig.

– Szinte kis Nemzetiként működtök. Profilotok egyik meghatározó alkotója Alföldi Róbert, aki az Átrium indulásakor veszítette el direktori posztját a „nagy” Nemzetiben. Az Átriumban kiugró siker az Őrült Nők Ketrece, de az Alföldi-féle, hatalomekéző Makbettre is komoly az érdeklődés. A Színházak éjszakáján pedig a menekültkérdést körbejáró projekttel rukkoltatok elő. Mi ez: bátorság? Makacsság? Naivitás?

– Engem a színházcsinálás érdekel, nem a politika. Olyan színházat kell csinálnom, amely azon túl, hogy tetszik nekem, sikeres is. Alföldi Róbert előadásainak producere a Kultúrbrigád, akik – Pintér Bélához hasonlóan – erős szövetségesei az Átriumnak. Amúgy persze egy magánintézmény keretein belül – amely közben pályázik és nyer is hivatalos támogatást – könnyebb dolgom van, mint egy nagy állami színház vezetőjének, aki kénytelen sokkal többféle elvárásnak megfelelni. Saját színházfelfogásomban annak is része lehet, hogy korán az ölembe hullott a független létezés lehetősége, ami hatással van az ember személyiségére. Nem jár tévedhetetlenséggel, de a szabadságérzet mindenképpen inspiratív állapot. Most ott tartunk, hogy a magunk útját járjuk, miközben megeshet, hogy a színház tartalomszolgáltatásáért felelős alapítvány révén bekerülünk a kiemelten támogatott társulatok közé.