A kultúra hosszú tele

– Egy évvel az NKA 1993-as megalakulása után bomba robbant a Mátyás-templomnál. Komoly kár esett. A terroreseményt követően hozták létre – a helyreállítás finanszírozására hivatkozva – az NKA költségvetésében a miniszteri keretet. Onnantól az aktuális miniszter – lehetett baloldali, liberális is – milliárdokról dönthetett ellenőrzés nélkül. Úgy látom: a miniszteri keret „maszatos múltja” is lehet hivatkozási alap a központosításra.

– Az NKA alapgondolata az volt, hogy az állami támogatást állami befolyás nélkül, autonóm művészeti szervezetek és független hozzáértők osszák szét. A változó összegű miniszteri keret volt ezen belül az a kiskapu, amelyen keresztül a kormány, ha akarta, neki tetsző terveket támogathatott.

– Az Állami Számvevőszék egy 2005-ös jelentése szerint már a szakmai kuratóriumok pályázati döntéseiben is érzékelhető volt, hogy hatvan-hetven százalékban a kurátorokhoz köthető köröknek kedveznek. A Magyar Művészeti Akadémia mostani térnyerése az NKA-ban azonban más dimenzióját nyitja meg a politikai alapú támogatásnak.

– A lehetséges korrupción, atyafiságon vagy csak az elfogult rokonszenven alapuló támogatást megkülönböztetem az autonóm döntés lehetőségének nyílt megszüntetésétől és a művészet szabadsága ellenében egy olyan ideologikus követelményrendszer érvényesítésétől, amelyhez hasonlóval a magyar miniszterelnök az Alkotmánybíróság összetételével kapcsolatban sem átallt dicsekedni.

– Az NKA kapcsán az érintett alkotói szervezetek most tiltakoznak is. Levelet írtak Orbán Viktornak. Ennek annyi súlya lehet, mint annak a 629 aláírással ellátott petíciónak, amellyel az MMA térfoglalása ellen ágáltak értelmiségiek 2013-ban. És a centralizáció ellen nehéz úgy hitelesen tiltakozni, hogy az NKA történetében balliberális kormányok idején is voltak személyes érdekektől vezérelt döntések.

– Hangsúlyozom: különbséget kell tenni a homályos, tisztázatlan ügyek és a nyílt einstand között. A korábbi időszak gyanús ügyei kirobbanhattak, lelepleződhettek és nyilván homályban is maradhattak. Most nincs homály. Az MMA hasonló gondolkodásúak, egyívásúak baráti köreként indult. Akadémiának nevezte magát, de magántermészetű volt, amíg a kormány be nem emelte az Alaptörvény sáncai közé. Ma a Magyar Tudományos Akadémiával azonos státusú, miközben az utóbbinak kétszáz éves története van, tagjait pedig sokszoros megmérettetés után fogadja be. Bizonyára lehetnek bennem előítéletek, de mégiscsak hosszú évtizedek óta foglalkozom a magyar kultúrával, és az MMA tagjainak névsorát végignézve azt kell mondanom, hogy e művészek tetemes része ismeretlen számomra. Másfelől, bár az új bírálati rendszer gyakorlatát még nem ismerhetjük, az MMA gyűlölködő, frusztrált etnonacionalista ideológiáját igen. Korábban egy jelentős művész, Makovecz Imre, utána pedig egy jelentéktelen művész és politikai akarnok, Fekete György testesíti meg.

– Ön az egyik elszenvedője volt a „filozófusperként” elhíresült, a szabadgondolkodású értelmiségiek elleni hecckampánynak 2011-ben. Az önöket ért támadások és az MMA, illetve az NKA körüli történések közt is lehet összefüggés.

– A második Orbán-kormány már elég erővel rendelkezett, hogy elitcserét kezdeményezzen. A magaskultúra terén ennek a 2011 elején kirobbant filozófusbotrány volt a kezdete. Abban az értelemben ez elhalt, hogy meg tudtuk védeni magunkat. Az érintett értelmiségi körök és személyek kriminalizálása nem sikerült, ám nem maradt hatástalan. Máig tapasztalni, miként rögzült jó néhány ember tudatában: a filozófusok arról ismerhetők fel, hogy lopni szoktak. Az Orbán-adminisztráció elitcserére való makacs törekvésének másik erős jele az MMA nevetséges felfújása, kistafírozása, aminek a következő logikus lépése, hogy az állami mecenatúrát is az MMA kezébe helyezi.

– Az elit szó a képességek minőségét is jelenti. Ami nincs túlhangsúlyozva az Orbán-rendszernek a kulturális elitcseréről kimunkált „mestertervében”.

– Nyilvánvaló, hogy az elit egyrészt befolyást, források fölötti rendelkezést vagy az azokhoz való hozzáférést is jelentheti, de ennél lényegesebb a fogalom értéktartalma. S itt a hatalomnak, csakúgy, mint a Horthy- és a Kádár-korszakban, nehézségei vannak. A magyar kultúrának történetesen nincs folyamatos, magas színvonalú konzervatív hagyománya, s ezért a múlt átírására tett kísérletek rendre nevetségbe fulladnak. Nem beszélve arról, hogy a hatalom keverékideológiájának csak a lózungok szintjén van köze a konzervativizmushoz. Ezért például az irodalom terén kísérlet sem történt arra, hogy azt a néhány jelentős alkotót, akik az uralkodó eszmék közül a konzervativizmushoz látszanak közel állni – Rakovszky Zsuzsa, Térey János, Kemény István, Bartis Attila –, megpróbálják megnyerni maguknak. A kultúra legtöbb területén kifejezetten kontraszelekció működik, lásd például Kerényi Imre festménymegrendeléseit.

– Nyugat-európai értelemben az autoriter rendszerek lebontására tett makacs kísérletező hajlam, az annak hátteret adó szolidaritás is baloldali érték. Nálunk azonban ez nemigen látszik a gyakorlatban. Az NKA, MMA körüli történések kapcsán is felvetődik a kérdés: hőbörgéseink mellett nem vagyunk-e valójában mindnyájan részesei a Nemzeti Együttműködés Rendszerének?

– Illyés nagy verssorát szokták az ilyen kérdésre idézni: „Mindenki szem a láncban”. Mindnyájunk felelőssége, hogy mindez megtörténhet velünk. És hozzátenném az Ady-parafrázist: ha megtörténhet, akkor meg is érdemeljük. A társadalom berendezkedett a jelenlegi autoriter rendszer hosszú távú elviselésére. A 2010-től regnáló Orbán-kormány első éveiben az emberek még hüledezve nézték a változásokat, olykor utcára is vonultak. Ma már reményt sem látnak a változásra. Készen állnak a hosszú télre. Az országban eluralkodott mérhetetlen apátia a kultúra területére is kiterjedt.

– A kultúra is téli álomra készül?

– A Kádár-korszak évtizedei is hosszú telet adtak ki, miközben jelentős kulturális értékek születtek. Ez most sem kizárt. Léteznek is jelentős kulturális értékek, amelyek függetlenek a kultúrpolitika – vagy pontosabban a művészetpolitikát hűbérként megkapott MMA – elképzeléseitől, elvárásaitól. Ahogy egyébként már a Horthy-korszakban is az enyhe megvetéssel övezett s ugyanakkor anyagi eszközökkel fölszerelt hivatalos kultúrával szemben jelent meg minden igazi művészeti érték. Ez alól talán csak egy-két római iskolás festő jelentett kivételt. Ma is lesz egy szegény, de igazi kultúra – ha úgy tetszik, ellenkultúra. Ám nagy kérdés, hogy a kevés költséggel járó szépirodalom mellett mi lesz a költségesebb építészettel, szobrászattal, a színházakkal. A politikai szimbolikával szoros kapcsolatban álló köztéri szobrászat kapcsán már világosan látszik: elszabadult az ízléstelenség, a pöffeszkedés, a történelemhamisítás, amelynek pénztelenül, megrendelés híján nehéz ellentartani.

– Múltunkra is visszatekintve: a magyar mintha egy tetteiben kevéssé vehemens, eleve téliesített társadalom lenne.

– A magyar társadalomnak is voltak vehemens reakciói, de sokszor volt beletörődő. Nézzünk végig az elmúlt száz év négy-öt generációján. Mindegyik megérdemelte volna, hogy meglássa az „ígéret földjét”. Valójában csak azok gondolhatták, hogy legalább megpillantották, akik 1956 néhány szerencsésebb napján vagy az 1990-es évek elején haltak meg.

– Miközben még lefagyott korunkban is akadnak hétköznapi ellenállók. Például az MMA közgyűlésére berontó, vitát követelő Gulyás Márton, akit ugyanakkor baloldali, liberális értelmiségiek közül is sokan bíráltak az „öncélú hőzöngésért”.

– Én sokra tartom a tevékenységét. Ha nincs más út, botrányt kell kelteni. Akik Gulyást békebontónak tartják, úgy gondolkodnak: minden megszorítás után maradnak remények, alkalmazkodni is lehet. Az ő vélekedéseikre is találni magyarázatot. Például az MMA által adományozott, a Nemzet Művésze cím induló listája – botrányos hiányosságai ellenére; hiányzik például a két alighanem legnagyobb élő magyar író, Bodor Ádám és Nádas Péter, s nem a nemzet művésze Jeney Zoltán vagy Vidovszky László – nem teljesen tendenciózus. Több, hatvanöt év fölötti művész életét is megkönnyíti, világnézetüktől függetlenül. De a mélyben sokkal erősebb a rendszert jellemző gyűlölködés, ellenségképzés. Nem Gulyás teátrális fellépése, hanem maga a Magyar Művészeti Akadémia a botrány. Ezért is gondolom: ha a kultúra támogatásában megszűnik az autonómia, a független alkotói közösségek ne üljenek be az NKA szakmai testületeibe.

– Korábban mesélte: lakása ablakából látta anno a buszokat, amelyek azokat szállították, akik a Kossuth téren kifütyülték a beszédére készülő Göncz Árpádot. Összenézett közben egy, a tüntetésre igyekvő volt barátjával, aki aztán az MDF-től átigazolt a Fideszhez. Képesek voltak akkor egymás felé küldeni egy szarkasztikus, szomorú mosolyt. Eshet még ilyen mosolyváltás?

– Már nem. Már túl sok a seb. Nem is találkozom már olyan ismerőssel, aki ma az uszítás, a gyűlölet, az irgalmatlanság oldalán áll, aki a kerítést védené a menekültekkel szemben vagy – ő is egykori barátom – letagadná a gyermekéhezést. A képmutató jelszót a párbeszéd fenntartására teljességgel hamisnak tartom.

– Ön a direkt politikai beavatkozás miatt annak idején lemondott tagságáról a Széchenyi- és Kossuth-díj odaítéléséről döntő bizottságokban. Utasított már vissza Széchenyi-díjasoknak szóló miniszterelnöki vacsorameghívást, rendre vállalja a kockázatokkal járó megszólalásokat. Honnan a bátorsága?

– Mivel nem élünk totális diktatúrában, az ilyesmit nem nevezném bátorságnak. Azok bátrak, akik meggyőződésükért az egzisztenciájukat kockáztatják, s minél kevésbé ismert a nevük, a kockázatuk annál nagyobb.