A kritikus komikus - Kovács András Péter az áthallásokról

– Életrajzából tudható: jogot végzett, majd a Károli Gáspár Református Egyetemen oktatott. Előtte, még kamaszkorában pedig pap akart lenni. Végül „áttért” a humorra: 2004-től a Dumaszínház tagja, akkor kezdett írni a Hócipőbe is. Különös stációk.

– Szeretem a próbatételeket, ilyen vagyok. A jogi egyetemre is azért jelentkeztem, mert úgy éreztem: ide a legnehezebb bekerülni irodalom- és történelemfelvételivel. Diploma után, már egyetemi oktatóként szembesültem a jogszabályok rideg szabványvilágával. Szellemi menekvés volt számomra a humor. Hobbinak indult – hivatás lett.

– Nyilatkozta: humoristává csak szorgalommal válhat az ember.

– Tíz percig mindenki képes megnevettetni a közönséget a színpadon. A következő tíz percekhez azonban már szorgalom és kitartás kell. Ez persze nem azt jelenti, hogy naponta tizenkét órán át, meghatározott munkaidőben görcsösen vicceken agyalok. A mi szakmánkban a szorgalom afféle állandó készenléti állapot. A legegyszerűbb tárgyban, jelenségben, egy hétköznapi beszélgetésben is ott rejlik a humor, a poén lehetősége, csak résen kell lenni az asszociációkra.

– Nemrég jelent meg a Multigáz című regénye, s néhány hét alatt sikerkönyv lett. Feltételezem: ez leginkább a tévés ismertségének köszönhető.

– Kétségkívül így van. Kaptam olyan kritikát is, hogy a regényírással a szokásos „celebutat” követem. Azaz: megszereztem az ismertséget a médiában, nosza, jöhet a könyv is. Pedig a regény csupán az eddigi „felszín alatti” munkáim kiteljesedése. Évek óta állandó szerzője vagyok a Rádiókabarénak, filmekhez és sorozatokhoz is készítettem forgatókönyvet. Tíz éve írok novellákat, igaz, eddig csak az íróasztalfióknak. Talán mostanra érett be a dolog.

– De mégiscsak vicces regényt írt. Úgynevezett „komikus krimit”.

– Miért is tagadnám: ezt várhatták el tőlem. Hiába rajongok a klasszikus orosz irodalomért, az én közönségem nem lenne vevő a hosszú leírásokra. Minket, fiatal humoristákat eleve úgy „nevelt” a közönség, hogy minden mondat végén csattanó legyen. A krimi műfajt is azért választottam, mert ezzel könnyen meg tudom teremteni az állandó feszültséget, fenntartani az olvasó figyelmét. Nem hagyhattam cserben azokat, akik a nevem miatt veszik meg a Multigázt. Ám azért mégsem csak nekik írtam. Humoristaként a közönségem nem kis részben tinédzserekből áll. Ebben a korosztályban a sci-fik és a vámpírregények a menők, a Multigázban viszont nem folyik vér, nincsenek igazi akcióhősök.

– Konkrétan: a Multigáz cselekménye egy multinacionális cégnél játszódik, és humorba burkolva ugyan, de igen erős kritikát fogalmaz meg erről a világról.

– Egy jó detektívtörténet eleve rögzít egy adott társadalmi pillanatképet. Agatha Christie regényeiben általában az arisztokratákat ölik meg, a Columbo-sorozatok „kedvenc” áldozata egy filmrendező vagy milliomos. Engem gyakran hívnak föllépni nagy nemzetközi cégekhez, ezért jól ismerem ezt a szférát. Célom is volt valamiféle társadalomkritika. De semmiképpen nem akartam ezt közvetlenül megfogalmazni, s levonni egyfajta szociológiai igazságot a multi típusú gondolkodásmódról.

– Nem tart attól, hogy ezek után majd kevesebb meghívást kap tőlük?

– Nem. Azért hívnak meg a multik stand-upolni, mert fogékonyak a humorra, lazítja őket. Amúgy a következő könyvemet amolyan gengszterszatírának szánom. Témája a média lesz.

– Színpadi előadásaiba is próbál társadalomkritikát „becsempészni”. Alkalmas egyáltalán a stand-up comedy arra, hogy ilyen súlyos véleményeket eljuttasson a nézőkhöz?

– Nagyon is. Csakhogy az üzenetnek a színpadon sem kell direktnek lennie. A stand-up alapvetően hétköznapi, általánosan ismert témákkal foglalkozik, hiszen azokon tud igazán nevetni a közönség. A közismert élethelyzetek így válnak társadalmi kérdéssé.

– Mondta azt is: az internet és a sokcsatornás kábeltévék korszakában a humornak is fel kell vennie a versenyt a tömegfogyasztással. De nem válik így „tucattermékké” a humor is?

– A stand-up élő műfaj: igazán csak színházban, kis közönség előtt hatásos. Sok előadón ront is a tévé, hiszen a nézettségi elvárások keretek közé szorítják a humort. De ez a modern kor törvénye: humoristának az számít, akit a televízióban látnak. Számos tehetséges kollégám a rádiókabarés fellépéseinek köszönhetően sorra zsebeli be a díjakat, a nagyközönség mégsem tud róluk. Másfelől: a tévéből ismert humoristákat sokan az internetes oldalakon is megnézik, ahol rögtön a véleményüket is kifejtik. Nekünk pedig már ezekre is reflektálni kell a következő előadások valamelyikében. Ha úgy tetszik: a web kettő világa teljesen átalakította a humorfogyasztást is.

– A rendszerváltásig a magyar humor gyakran pótolta a nyílt társadalomkritikát. Ennek kapcsán Selmeczi Tibor azt mondta: akkoriban könnyebb volt nevettetni is, hiszen a közös politikai háttér mindig sikeres humorforrás maradhatott.

– Ez tény. Hofinak még elég volt annyit mondania: hőség van a színházteremben, ki kéne menni. Mindenki értette a célzást. Összekacsintottak a hatalom háta mögött. Aztán a kilencvenes években gyakorlatilag épp csak vegetált a humorszakma Magyarországon. Ezt az űrt akarta betölteni Litkai Gergely, amikor meghonosította itthon a stand-up műfajt. Az új helyzet hozta a hétköznapi szituációkból fakadó poénokat. Hiszen már tabutémák sincsenek: minden egyes poénnak önmagában, áthallások nélkül meg kell állnia a helyét. A politika ma már nem nevettet, a többség pedig alultájékozott és közömbös. De az olyasmit mindenki érti: tegnap az utcán füttyszót hallottam, erről eszembe jutott, hogy az emberek általában a jó nők és a terelőkutyák után fütyülnek. Tehát ha valaki füttyöt hall, s nem jó nő, nézzen hátra, el ne gázolja egy birkanyáj!