A „könnyek palotája”

Angela Merkel kancellár avatta fel a sajátos emlékhelyet, amely sokak által megélt tragédiára emlékezteti a fiatalabb nemzedékeket. Arra a korszakra, 1961 és 1989 között, amikor a németek szerencsésebb többsége, az NSZK-ban és Nyugat-Berlinben, szabadon mozoghatott a világban, míg szerencsétlen társaik az ország keleti, a Szovjetunió által megszállt felén, csak kelet felé utazhattak - nyugatra csak kivételes esetben. Így évtizedeken át az volt a jellemző, hogy a nyugati rokonok, barátok látogatták szeretteiket Kelet-Berlinben, ahová – némi nyugati márka kötelező átváltása árán - szabadon beutazhattak.

Bár ellenőrzés már a belépéskor volt, ennél is szigorúbban vették azt a kiutazásnál. A nem autóval utazók egyetlen helyen, a megosztott Berlin határán fekvő Friedrichstrasse metró – és gyorsvasút-állomásán hagyhatták el az NDK fővárosát. Sőt, nemcsak ők, hanem minden más külföldi is, beleértve a kelet-európai országok polgárait, köztük a magyarokat, akik engedélyt kaptak, hogy átmenjenek Nyugat-Berlinbe.

A nagy forgalmú határállomáson (kelet-) német alapossággal gondoskodtak a legszigorúbb, többszörös ellenőrzésről. Az utasokra, miután, gyakran valóban könnyek között, elbúcsúztak a visszamaradóktól, már az épület előtt várt az első sorban állás. A határőrök már ott előzetes ellenőrzésnek vetették alá úti okmányaikat. Csak az léphetett be a csarnokba, aki átesett ezen a kontrollon. Ha ott megvallotta, hogy van még nála NDK-márka, máris újra sorba állhatott egy pénztár előtt. A keleti márka kivitele u.i. tilos volt, a pénzt be kellett fizetni, s ha az utas egyszer visszatért az NDK-ba, kivehette. Tovább haladva a vámvizsgálat következett, ahol nem ritkán igen gondosan átvizsgálták a táskákat, bőröndöket. Nem is mindig alaptalanul: mivel Kelet-Berlinben bizonyos cikkek jóval olcsóbbak voltak (különösen, ha fekete árfolyamán váltották a nyugati márkát) utaztak a csempészek is.

Külön folyosókon a nyugat felé

A vám után ritkultak a sorok, szigorúan külön választották ugyanis az utazókat: más folyosókon haladhattak a nyugat-németek, megint máson a nyugat-berliniek, illetve más országok állampolgárai. Nyilván a „szakosodott” határőrök munkájának megkönnyítésére, akiknek feladata az így csoportosított emberek úti okmányainak újabb szigorú vizsgálata volt. Amennyiben azt rendben találták, a hatósági közeg gombot nyomott meg s röviden kinyílt az ajtó. Az utas, többszörös sorban állás, különböző huzavonák után lépcső előtt állt, amelyen lemehetett a vágányokhoz. Ott közlekedtek a Berlin egységes közlekedési hálózatához tartozó földalatti és gyorsvasúti szerelvények. Azok a fal megépítése után is jártak, de Kelet-Berlin területén csak az oly szigorúan ellenőrzött Friedrichstrasse állomáson álltak meg. Az utas, a most is minden irányból figyelő, fegyveres határőrök tekintetétől kísérve, beszállhatott, hogy rövid utazás után immár egy másik világban, Nyugat-Berlinben szálljon ki. Ahol is nem volt persze semmilyen ellenőrzés. Így a Friedrichstrasse azt is szolgálta, hogy az NDK hatóságai feltűnés és nyom nélkül kitoloncolhassanak nem kívánatos személyeket.

Az egykori „határállomáson” a német egyesülés után Tränenpalast címmel diszkó és kabaré működött. Az épületet 2003-ban műemléki védelem alá helyezték, majd a berlini szenátus döntött annak felhasználásáról. A történelmi emlékhelyeket gondozó állami alapítvány „Határtapasztalatok – Németország megosztásának hétköznapjai” címmel rendezett be ott állandó kiállítást. Mindazok, akiknek nem kellett megélniük a nehéz időket, most közelről megnézhetik, hogyan bántak akkor az emberekkel. Ott állnak az eredeti vizsgáló-fülkék, követhetjük a folyamatot, amelyet az utasoknak végig kellett járniuk s fényképek, interjúk tükrözik, mit, hogyan éltek meg a kettészakított ország és város lakói.

További írásokat olvashat Németországról a