A kíváncsiság fesztiválja

De a harmincezernél is kevesebb magyarnak azért van színháza; a Csiky Gergely Állami Magyar Színház a Német Színházzal és a Román Operával dolgozik egy épületben, amely a hajdani Monarchia számos színházához hasonlóan az osztrák színházépítő páros, Fellner és Helmer munkája.

A „Csiky” idén kilencedik alkalommal rendezte meg a TESZT-fesztivált; betűszó ez is: a Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó rövid neve. Tizenkilenc előadást hívtak meg Romániából, Szerbiából, Magyarországról, Olaszországból, Szlovéniából, Belgiumból, Bosznia-Hercegovinából, Horvátországból, Bulgáriából, a Macedón Köztársaságból és Portugáliából a válogatók, Balázs Attila, a színház és a fesztivál igazgatója, valamint Gálovics Zoltán művészeti igazgató. Díj nincsen – maga a meghívás a díj, akárcsak a berlini és bécsi találkozókon. Nem a „mainstream”, hanem a rendkívüliség, a renden kívüliség fesztiválja ez – a helyieken túl a fesztiválközönségnek, mert ilyen is van, hivatásos fesztiválközönség.

A nyolc napig tartó találkozó kiszámítható: naponta két vagy három előadás van műsoron. Második felére értünk oda (a Szkéné és a Nézőművészeti Kft. közös, EztRád című előadását éppen lekéstük), elkaptuk a román színház fiatal sztárjának, Radu Afrimnak a rendezését: a temesvári színházban mutatta be A néző élete és halála felszínes és ártatlan történetekben elmesélve című produkciót. A hosszú cím nagyjából pontos: Afrim a nézőt tette színpadra, neki és róla mesél többnyire tényleg felszínes történeteket, olyik még ártatlan is.

Etűdöket látunk, a temesvári színház társulata velünk szemben ül egy pofás kis nézőtéren, és úgy viselkedik, ahogy nyilván mi szoktunk, csak ránk általában nem dől a reflektor fénye. Unatkoznak, fecsegnek, a telefonjukat babrálják, kimennek, visszajönnek – olykor dalra fakadnak, ezt mi, igazi nézők nemigen szoktuk. Közben a játéktéren – vagyis az igazi és a színész nézők közti sávban – ilyen-olyan jelenetek peregnek, akrobatikus számok, balett, monológ; a játszó nézők figyelme pedig rendesen szóródik, vagy épp a lényegtelenre, a játszó személy külsejére, az olcsó poénra, a mutatványra tapad. A miénk meg rájuk – és az őket kordában tartani próbáló „ültetőre”, erre a bizonyos színházi nagyhatalomra, aki persze ma már nem nagyhatalom, csak segítő, nem fegyelmez, csak igazgat. De ez az Aranka, ez a bizonyos „ültető Aranka” élete nagy pillanatait éli Afrim előadásában, a pillanatnyi reflektorfényt, az elröppenő főszereplést.

Miközben a társulat igazán jól teljesít – összjátékban és egyenként is –, az előadás kemény próbatétel az igazi nézőnek: közel három órán keresztül (szünet nélkül) akkor sem vagyunk elég érdekesek önmagunknak, ha színészek játszanak bennünket, de az etűdök magukban is, egymáshoz képest is szerkesztetlenek és nem elég frappánsak.

Az apa szó – ez a rémes címe volt a Gabriele Vacis rendezte olasz előadásnak, amelyben hat színésznő beszél az apaélményéről. Három olasz, egy bolgár, egy macedón és egy lengyel. Hárman a kommunizmus gyermekei, hárman nem; és miközben ki-ki az apjához való viszonyán keresztül meséli el az életét, valahogy társulattá kovácsolódnak. Metszéspontok és párhuzamosok alakulnak köztük, együttérzés, segítőkészség és kíváncsiság kapcsolja össze őket, és el-, be- és bizonyos mértékig leszámolnak megannyi apával, a szeretet és a felnőtté válás, a leszakadás ambivalenciái közt csapódva. A színpadkép központi eleme egy ásványvizes palackokból rakott fal, a maga homályos áttetszőségében érdekes felület, és ingatag is: lerombolják, újraépítik, beledőlnek, botladoznak benne. Érzékeny és csöppet melodramatikus előadás; leginkább maradandó eleme a különféle nációjú színészek harmonikus együttjátszása.

Belgrádi és újvidéki koprodukció volt Lars von Trier Dogville-je Kokan Mladenović rendezésében. Három zenész és három színész kelti életre a nyomasztó közösségportrét, a színpad szinte-szinte csupasz, egy nagy láda és néhány kellék van csak a szereplők segítségére. Mladenović erős sötétben, majdnem feketében tartja Dogville világát. Azt a kisközösséget, amely előbb kihasználja a betoppanó idegen vágyát a beilleszkedésre, majd ellene fordul, megalázza, tönkreteszi. Ismét remek alakításokat láttunk, az átváltozások könnyed sorozatát, a rendezőtől pedig az alig észrevehető fokozást, amely nem sodorja, csak lazán lökdösi a történetet a végkifejlet felé. A konkrétumok – hogyan került oda a fiatal lány, miért, mi vagy ki elől menekül – szinte lényegtelenek: a jóhiszeműség kudarca az egyik oldalon, a közösség pusztító falkaszelleme a másikon. Didaktikus? Az hát. Akár a valóság.

Az általam látott előadások közül a legzajosabb sikert egy magyar aratta: Schilling Árpád A harag napja című produkciója. Érdekes volt olyan közönséggel újranézni, amely a Sárosdi Lilla által játszott nővérben nem ismer rá Sándor Máriára, következésképp a történet elemelkedik a magyar valóság talajáról, és ráereszkedik ez a bizonyos Kelet-Közép-Európa; legalábbis azon országai, ahol nem ismeretlen ez a legújabb kori társadalmi tragédiasorozat. Ahol a hatalom nem polgárokat, hanem alattvalókat irányít, cinizmussal, vaskézzel és korrupcióval uralkodik felettük, nem pedig szolgálja őket. A nővér története – a kiszolgáltatottság, a tehetetlenség mellett a szolidaritás hiányának lesújtó képe is – sorstragédia-szerű: nincs alternatíva. Miközben Schilling szerint természetesen van; nos, ehhez kellenénk mi, az „alattvalók”, nem lehajtott, hanem végre fölvetett fejünkkel. Láng Annamária és Rába Roland ezer alakban, éles arcokkal hozta ezt a bizonyos társadalmi környezetet, amelyik közönyös és álságos – mondhatom, mindegyik figura személyes ismerősünk.

Eljött Temesvárra egy radikális belga „zöld” csapat is: Hét ígéret címmel kezdtek interaktív játékba a közönséggel. Nekünk kellett volna megígérni, hogy egy hónapig nem eszünk húst, valameddig nem vásárolunk és hasonlókat; aláírni a papírt, hogy így teszünk, és akkor inni egy kupica vodkát. Nem csináltam végig, nem szeretem a vodkát. De irigylem a belgák problémáit.

Nagy érdeklődéssel vártam Ivo Dimcsev produkcióját. Az európai színház egyik – első és második látásra eléggé exhibicionista – teátrális fenegyereke Én gyógyítok címmel ugyancsak agitatív produkcióval állt elő. Koncepciója alighanem az volt, hogy gyógyítsuk meg a világot, szeretteinket és önmagunkat, például azzal, hogy egy kis papírdarabkán bizonyos pontokat nyomogatunk; közben ő a színpadon hol hosszú szőke hajjal, hol kopaszon, hol felöltözve, hol pucéron különféle mutatványokat adott elő. Nagy-nagy blöff volt az egész, leginkább a közönség toleranciáját tette próbára.

A TESZT érdekes, izgalmas fesztivál. Nem a könnyű tetszésünkre játszik, hanem a kíváncsiságunkra, színházi befogadóképességünk határaira. Megyek jövőre is.