A kiváltságos turista

Jól indult az éve: januárban a francia köztársasági elnök a becsületrend tiszti fokozatát adományozta önnek.

Korábban a becsületrend „lovagja” voltam, s most előléptettek. De az különösen meghatott, hogy nemrég átvehettem Moszkvában a Sztanyiszlavszij-díjat. Számomra a szakmai elismerések az igazán mérvadóak.

Közéjük tartozik a cannes-i felkérés is: ön a negyedik női zsűrielnök a fesztivál történetében.

Valóban? Nem számoltam utána, de örömmel vállaltam. Hosszú a „viszonyom” a cannes-i fesztivállal, voltam ott már zsűritag is.

És kétszer is elnyerte a legjobb színésznő díját: először ’78-ban Claude Chabrol Violette Nozie`re, majd 2001-ben Michael Haneke A zongoratanárnő című filmjében nyújtott alakításáért. Az idén viszont ön lesz a „főbíráló”. Milyen „stratégiával” készül?

Nincsen stratégiám. A nyitottság az egyetlen: hagyom, hogy hassanak rám a művek, az alakítások. De a szakmai vitákra is ugyanígy készülök, hiszen amúgy is élvezettel nézem mások filmjeit.

Sokak szerint megváltozott a film és a közönség viszonya: ma kevesebben ülnek be a mozikba.

Pedig egy film közösségi élmény is: a hatása leginkább a moziteremben érzékelhető. Manapság a DVD, a házimozi a divat. Bevallom, otthon én is gyakran „mozizom”. Sajnos nemcsak leforgatni, de bemutatni és műsoron tartani is egyre nehezebb az úgynevezett réteg- vagy művészfilmeket, holott, emlékszem, a hetvenes években hónapokig vetítették Angelopoulos A színészek utazása című alkotását.

Ha már az „utazásnál” tartunk: többször is említette, hogy filmszínészként „kiváltságos turistának” tartja magát.

Szeretek utazni, szeretek forgatni. Viccesen azt is mondhatnám: a hivatásom módot nyújt arra, hogy utazhassak. Egyebek mellett ezért is jó külföldi rendezők hívásainak engedni. Másrészt egy film már önmagában is nagy kaland, felér egy utazással saját belső világunkban. Hát nem vagyunk kiváltságos turisták?

Mondta már azt is: a színészi játékban a „nullpontot” keresi. Ez mit jelent?

Vannak olyan filmek, amelyeknél azt érzem: valójában semmit sem csinálok. Mintha nem játszanom kellene, hanem egyszerűen csak létezni, „átvonulni” a történeten, akár egy szobán. A „nullpont” ez a rejtélyes állapot. De emellett van egy másik is, amelyet szintén szeretek: amikor az embernek olyan érzése van forgatás közben, hogy a történet őt magát is írja. Így voltam a legújabb Duras-filmmel. Vagy Chabrol rendezéseivel. Mindig úgy gondoltam: a mozi a színész személyes sztoriját is elmeséli. Ez a film valódi ereje, s ez jön át igazán a vásznon.

Rithy Panh alkotásában Marguerite Duras írónő anyját játssza. Nyilatkozta: valóságos személyeket megformálni mindig nehezebb feladat.

Ilyenkor jobb megfeledkezni az irodalomról, a szavakról. Ajánlatos inkább arra a világra figyelni, amelyben a történet játszódik. Ebben az esetben a hanyatlás előtti indokínai gyarmatról van szó: itt született Duras. Anyja fájdalmas nosztalgiával ragaszkodik a régi értékekhez, másrészt konokul harcol a fejlődésért, a gát felépítéséért. Hihetetlenül izgalmas, ellentmondásos figura. Egyszerre komor, kemény, uralkodó és finom. Eredeti helyszíneken forgattunk – Dél-Kambodzsában. A film nagy részét Reamban vettük fel, a nemzeti parkban. Kicsit úgy éltünk ott, mint egy rezervátumban – s most sincs erre jobb kifejezés –, „kiváltságos turistaként”. A Duras família a hajdani Siamban lakott. Sokakkal találkoztunk, akik még ma is emlékeznek rájuk.

Nem mellesleg: a rendező kambodzsai.

Rithy Panh fantasztikus érzékenységgel közelített a történethez. Talán épp a kötődései miatt sikerült ilyen pontosan előhoznia a filmben az írónő anyjának emberi és politikai arcát. Duras elkötelezettsége ide gyökerezik. Pedig nagyon nehéz kapcsolata volt az anyjával, aki – érzelmek helyett – az irodalom szeretetére és politikai tudatosságra nevelte őt és két testvérét.

Szereti Duras történeteit?

Nagyra tartom őt. Rendkívül sokoldalú író. Épp a forgatás előtt olvastam a Gát a Csendes-óceánon című regényét.

Irodalmi adaptáció esetében mennyire segíti a szerep megformálásában az eredeti mű ismerete?

Nem feltétlenül. Volt már rá példa, hogy beindította a képzeletemet, de arra is, hogy inkább blokkolta. Például amikor A zongoratanárnőt forgattuk, nem olvastam el Elfriede Jelinek regényét. Egyfelől tudtam, hogy a forgatókönyv teljesen más, mint a könyv, hiszen Haneke radikálisan megváltoztatta az irodalmi alapanyagot. S bár nem tiltotta, de azt tanácsolta, hogy ne olvassam el az eredetit.

Ön a filmvásznon és civilben is határozott, céltudatos, független személyiség benyomását kelti. Könnyen boldogul a hétköznapokban?

Több a nyomás rajtam, amikor nem dolgozom. Azért is filmezem annyit, mert sokkal védettebbnek tartom a színészetet, mint a civil létet. Szeretem a „bezártságot” egy másik térbe és időbe, ahová nem szűrődik be a külvilág, és ahol semmi nem zavar. Amikor kilépek belőle, védtelenebbé válok.