A király beszéde
Ha annyival megelégednénk, hogy felsoroljuk e film díjait és jelöléseit, már elhasználnánk a filmlevél felületének felét.
Elhasználnánk? Hát nem az-e a fontos, hogy miképpen vélekednek az eredményről azok a testületek, amelyek évről évre kimedálozzák a filmeket?
12 Oscar-jelölés, 14 a brit filmakadémiától, 7 a Golden Globe zsűrijétől: szinte gyanús. Kihívóan sok. Gyanakodhat is az ember, mondván: EZ lenne az? A legjobb? A filmtörténetbe kívánkozó? Igen, pusztán attól a ténytől, hogy ennyi szavazatot szerzett a produkció, már kivételes helyzetbe került.
S tegyük hozzá azt is, hogy érdekesek a történetek, kiválóak a színészek, önmagukon túlmutatnak a drámák: párviadalok nagyban és kicsinyben. Freud megveri Démoszthenészt, a szükség legyőzi az etikettet, a nyelvlecke a konzervativizmust. Az elhivatottság a hidegvért. A siker a gátlást. A szerep a szereplőt. Az ausztrál spontaneitás az angol feszt és pöföt.
Régen egy király elvolt a hibáival is, a dadogással, a púpjával, vakságával (mint Béla nálunk), tétovaságával. Ám Kennedy elnöki győzelméhez már a tévé kellett, Hitler rádión át lázított-izzított, és a kihívás nem maradhatott válasz nélkül. VI. György király (s a história köré tekeredő pletykák az amerikai elvált asszonyról, aki a használt autó-kereskedő mellé beengedte a walesi herceget is, vagy fordítva) nem hallgathatott, noha nem tudott beszélni.
Ennek az átváltozásnak a békétlen története a film, amelynek végén elhangzik a király beszéde, az, amelyik történelmet csinált.
A többi – hogy így esett-e pontosan, részleteiben – nem érdekes. Film ez, ahogyan Medgyesi mester mondta a debreceni szobránál akadékoskodónak, aki számon kérte tőle az anatómiát: „Nem lú ez! Szobor!”
Jó film hát A király beszéde. Klasszikus hatásokkal, diszkrét dramaturgiával, arányérzékkel, kiváló mesterségbeli tudással.
Ajánlom.
(Rendezte: Tom Hooper. VI. György szerepében Colin Firth, Lionel Logan szerepében Geoffrey Rush.)
