A Kilimandzsáró hava
Olvasottabb olvasóink ne bólintsanak rá, hogy persze, Hemingway, mert nem az. Egyáltalán nem az.
Frissen nyugdíjazott házaspár lakásába betörnek, és ettől megváltozik az egész életük. Egy mondatban így lehet összefoglalni. Több mondatban hosszabban: az életszerű konfliktus után belép a szívgárdista-dramaturgia: na jó, jó, de arra meg nem gondolunk, hogy a betörő miért tört be. Talán ezért, mert nélkülözött. Talán azért, mert felelősséget érez két kiskorú öccse iránt, akik apa nélkül, sőt anya nélkül kallódnak, mert a szülők mindketten leléptek? És nekik is kell enniük ugyebár?
Az idős férfi többszörös áldozat: mert bár nem kellett volna a maga nevét is beletenni a sorshúzás révén elbocsátandók közé, lévén szakszervezeti bizalmi, de mert öntudat is van a világon, és egyenlő esélyekkel fair a játék, hát betette. S ki is húzta magát! Oda a munka, vár a nyugdíj.
Ám megkerülnek a tettesek, és ez baj. Nehéz sorsukon elbúsul hősünk, a szocialista, aki mindig Jean Jaures-t idézi, és odatartja az arcának a másik felét is. Még neki támad lelkifurdalása, amiért áldozattá lett. (Viktimológiai alaptétel: aki áldozattá válik, maga is tehet róla.) S a szóba hozott Jean Jaure`s gyilkosát is felmentették, mondván: hazafias felindulásból cselekedett, mert felháborította őt J. J. pacifizmusa.
A film kriminalisztikai vonala belefullad a jó embert kerestünk és találtunk boldogságába: mindenki megpróbálja megváltani a másikat, miközben tiramisut esznek a nyugdíjas szaki által megcsinált pergola alatt, és feldolgozzák, hogy most ők a „középosztály” errefelé, és fiatalokként ők is nagyon utálták a hasonszőrűeket.
De betörni azért tán nem kéne!
(Rendezte: Robert Guédiguian. És nem szükséges a produkcióért sorban állni.)
