A holokauszt specifikuma ábrázolhatatlan, mégis ábrázolni kell

Azokhoz az emberekhez, akik nem törődnek sem a múlttal, sem a holokauszttal, a tömegkultúra és azon belül is elsősorban a film juttathat el üzenetet. Hogyan ábrázolható a holokauszt hitelesen a tömegkultúrában?

Hitelesen a holokauszt egyáltalán nem ábrázolható. A művészet, akár tömeg- akár magas művészet, a mindennapi jelenségeket szimbolikus szintre emeli. Nagyon sok nő csalja meg a férjét, megy el a szeretőjével, lesz öngyilkos: ha azt mondjuk, hogy Bovaryné vagy Anna Karenina, akkor szimbólumokról beszélünk. Ám ha a holokausztról van szó, senki nem tud szimbolikusabbat kimondani, mint: Auschwitz. Ha kimondom: Auschwitz, az már maga szimbólum, ennél magasabb szimbólumot nem tud a művészet kitalálni, sem a magas sem a tömegművészet. A holokauszt ábrázolhatatlan., ennek ellenére ábrázolni kell. Miért? Mert az, hogy létezett, az nem veszhet el az emberi emlékezetből. Mert a trauma ugyan nem ábrázolható, de utána jön a trauma-elbeszélés. És a trauma-elbeszélés ébren tartja a trauma emlékét. Valami megtörtént, ami nyelvvel ki nem fejezhető, de amit körül lehet írni. És körülírni csak emberi sorsokkal lehet. Az emberi sorsokkal való körülírás többnyire giccsessé válik, vagy legalábbis kérdésesen művészivé, mégis, ismétlem, muszáj ábrázolni, mert nem szabad elfelejteni. Akármilyen az ábrázolás, még ha giccses vagy primitív is, valahogy ébren tartja az emlékezetünket: megtörtént, aminek megtörténnie nem szabadott volna.

Három „körülírós” filmet választott ki: a Holocaust című, először 1978-ban vetített amerikai tévéfilmsorozatot, Agnieszka Holland 1990-es Európa, Európa című filmjét és Tim Blake Nelson A szürke zónáját (The Gray Zone, 2002). Melyiket miért?

A Holocaust sorozat mondhatni primitív volt a maga nemében. De miután az egyik első volt azok közül, amelyek a trauma-elbeszélést a filmvászonra vitték, azzal, hogy filmvásznon elbeszélték egy családnak a traumáját, hihetetlen traumát okoztak a nézőkben is. Szembesítették a trauma-elbeszéléssel azokat, akik nem tudtak róla, nem akarták elhinni vagy elgondolni, nem akartak foglalkozni vele. A szembesítés okozta megrázkódtatás kihatott a nézők életére is. A szürke zóna más miatt érdekes. Ennek a történelmi tények alapján készült amerikai filmnek a témája az auschwitzi magyar Sonderkommando lázadása. Olyasmit mutat be, amit voltaképpen nem lehet bemutatni. Látod, mi történik a gázkamrában, holott tudod, hogy senki nem láthatta, mi történt ott. Csak azt, ami előtte és utána volt: az emberek bementek, majd a Sonderkommando elvitte a hullákat. A szürke zóna láthatóvá teszi a láthatatlant.

Ennek ellenére lényegében nem Auschwitzról szól – mondta a filmről az előadásában.

Már csak azért sem, mert a főhősei lázadók. Egy kivételezett csoporthoz tartoznak a Sonderkommandóhoz, akiknek módjuk van összeesküdni, a dolgozó lányokkal robbanóanyagot becsempésztetni, hogy fölrobbantsanak három krematóriumot. Ezeket az embereket nem a gázkamrába küldik, hanem kivégzik: agyonlövik őket. Mintegy „megtisztelik”bennük azt, hogy fellázadtak és harcoltak. A harmadik film, az Európa, Európa, szintén igaz történet alapján készült. Ez szemmel láthatóan nem a holokausztról szól, hanem egy zsidó fiú életéről, aki a túléli a kristályéjszakát, a Szovjetunióba menekül, onnan a németekhez kerül, akik katonaiskolába küldik, végül pedig a Hitlerjugend tagja lesz. Végigcsinál minden totális rendszert, az egész történet voltaképpen egy kalandregény, borzalmak kalandregénye, mert egész idő alatt egyetlen nagy gondja van a fiúnak: ne kelljen mások előtt lehúzni a nadrágját. Ez három egészen különböző film mind körülírja a történetet, de egyik sem magáról Auschwitzról szól, hanem arról, ami körülötte volt. Minde történet voltaképpen a túlélők narratívája. A halottak nem beszélhetik el, ami velük történt, tehát igazi narratívánk nincs. Mint ahogy azt sem láthattuk, mit történt a gázkamrában. A holokauszt specifikuma ábrázolhatatlan, csak az ábrázolható, hogy mi volt előtte és utána.

De épp a filmben igen hatásos eszköz lehet a hiány, amit kihagy a kamera. Hogy valaki belép, és nem látjuk többé kilépni.

Ezzel élnek is ezek a filmek, de igazából a technikai tömeggyilkosságot sem lehet ábrázolni. Látjuk, ahogy leszállnak a vonatról, de hogy mi történik benn a vonatban, hogy halnak meg az úton, azt nem tudják érzékeltetni. Hogy van az, hogy Szalonikiből csak a zsidók egyharmada érkezett meg, a többiek meghaltak a vonatban. Ezt az időt nem lehet ábrázolni. Claude Lanzmann Shoah című különös dokumentumfilmje volt az egyetlen, amelyik az időnek ezt a lassúságát tudta ábrázolni: lassan pusztulunk el, lassan veszítünk el minden. Ez a lassúság a Shoah a holokauszt legközelebbi, legigazabb filmábrázolása. Könyvben pedig szerintem Kertész Imre Sorstalansága volt a legigazabb, legközelebbi ábrázolás, éppen azért, mert elkerült mindenféle szentimentalizmust.

Bár Lanzmann kilenc és fél órás filmjét sokan látták, nagy tömegekhez nem jutott el. Fontos, hogy a tömegkultúrához tartozó közönségfilm is ábrázolni tudja, és ezzel a köztudatban tartsa a holokausztot.

Sajnos az a probléma, hogy a köztudatban azt várják el, hogy szentimentális legyen és sokkoljon. Nap mint nap látni a televízióban, hogy gyilkolnak, ezeket a filmeket az emberek már megszokták. Éppen az lenne a nagy film – amelyik a már említett Shoah-n kívül nem létezik -- , amelyik azért ráz meg bennünket, mert azt mutatja, amihez nem vagyunk hozzászokva. De neked is igazad van, hogy a közember számára is kell megcsinálni a filmet, hogy sírhasson, együtt érezzen, hogy lássa, a szenvedést. Persze ez mind hazugság. Sok a hazug film, de hazug filmekre is szükség van valószínűleg, mert olyan mértékű a holokauszttagadás és a történelmi múlt elfelejtése általában, hogy még a hazugságok is igazságként hatnak ebben a világban. Lehet, hogy csak hazugságon keresztül tudjuk magunkat átlavírozni, áthazudni magunkat az igazsághoz.