A hattyú szárnya
Finnországban történt idén tavasszal. Három tudóssal ültem egy kocsiban, egy román szociológus, egy flamand antropológus és egy izraeli filozófus ült mellettem, mentünk épp valahova. Esőre állt, az alacsonyan lógó felhőkről eszembe jutott egy vers, és ahogy erről beszélgetni kezdtünk, kiderült, hogy egyikük sem olvas verseket. Ez annyira meglepett, hogy szinte meg sem tudtam szólalni, aztán persze gyorsan megtaláltam a hangom.
Mi a franc van veletek, kérdeztem, tudósok vagytok, mindenetek a gondolkodás, az agyatokból éltek, mi az, hogy nem olvastok verseket, hát ki, ha ti nem? Mi az, hogy nincs időtök, egy vers az két perc, három perc, ennyi ideje mindenkinek kell hogy legyen, és amúgy semmi a világon úgy meg nem éri a ráfordított időt, mint a vers, mert ez alatt a két perc alatt megváltozhat az életed, ha hagyod, hogy a szöveg megérintsen, ha megfelelő pillanatban és lelkiállapotban talál el, valósággal átprogramozza az agyad, jobban, mint bármilyen drog vagy bármilyen gyógyszer, kiránt a valóságból, felráz, magadhoz térít, egy pillanatra átröppent valaki másnak az agyába, egy villanásnyira másként fogsz gondolkozni, olyat látsz és érzel, amit egyénként sosem láttál és éreztél volna, és utána ez az élmény is veled marad, úgy fogsz emlékezni a pillanatra, ahogy egyébként nem emlékeznél rá. Gazdagabb leszel, mert a vers a mindennapi megvilágosodás eszköze, sokszor olyasmire ismersz rá általa, amit mindig is éreztél, csak éppen nem tudtál soha rendesen megfogalmazni. Ne mondjátok, hogy nem értitek, elég, ha elolvassátok, nem elemezni kell, elégodafigyelni rá, hagyni, hogy működjön, hogy hasson. A vers olyan, mint a káromkodás, vagy az imádság, vagy az átok, vagy a jó zene, akkor is veled van, amikor meztelenül állsz és szembe kell nézned a halállal, a születéssel, a bánattal, az örömmel, a szerelemmel. A vers az önreflexió legjobb eszköze, segít abban, hogy megértsd a saját érzelmeidet, segít abban, hogy megtudd, hogy ki vagy. A vers a legjobb meditációs tárgy, mondtam felhevülten, ha kell, megtölti, ha kell, kiüríti az agyat. És nem kell megijedni, nemcsak a nagy dolgokról lehet verset írni, hanem olyan apróságokról is, hogy mit érez az ember, amikor, mondjuk, egy hosszú utazás végén csomagolja befele a bőröndjét, egy pillanatra elkapja a honvágy, menne már, de még maradna is.
Ez a haragos monológ jutott eszembe a múltkor, amikor kiposztoltam a Facebookra egy fotót a Hietaniemi-öböl fölött gomolygó sötét hattyúszárnyfelhőkről, és mellé Mesterházi Mónika versét, amelynek utolsó három sorát olyan sokat idézgettem magamban, miközben a tengerparton sétáltam, és hagytam, hogy az arcomba fújjon a hideg tavaszi szél: „Csak a vágy / álmodja át magát felhőn, fedélen, / s a Hattyú szárnyán dél felé feszül.”
Akkor már pár napja javában tartott a Facebookon a lázas versmegosztás, de én ezt a verset és azt a képet nem felkérésre tettem ki, hanem csak úgy, ahogy korábban is tettem ki verseket jó párszor. Végül is mire való a Facebook, ha nem erre? Az ember megosztja, mi történt vele, a jó vers sajátossága meg éppen az, hogy megtörténik velünk.
Nyilván hamarosan lecseng majd a nagy versmegosztási láz, a láncok majd megszakadnak, sokakat talán el is ijeszt az egész a versolvasástól, de néhányan talán ráébrednek arra, hogy a vers az nemcsak illedelmesen, az áhítattól visszafojtott lélegzettel kerülgetni való ismeretlen és idegen és ijesztő valami, hanem sokszor olyan egyszerű hétköznapi tárgy, mint az a különös alakú kavics, amelyet ott szedtem fel a finn tengerparton, hogy aztán sokáig benne maradjon a kabátom zsebében, és minden egyes alkalommal, amikor zsebre dugom a kezem és megtalálják az ujjaim azt a jóleső, egyre ismerősebben sima hidegséget, örülni tudjak neki.
Dragomán György
