A harmincadik
Két név hangzott el leggyakrabban a Nemzeti Múzeum zsúfolásig megtelt dísztermében, a XXX. Sajtófotó-kiállítás ünnepélyes megnyitóján. Az egyik Hajdú D. Andrásé, az Origo fotóriporteréé, aki tarolt az idei szemlén. A MÚOSZ Nagydíja mellett (amely a West-Balkán-tragédiát megörökítő képsorozatáért illette meg) elnyerte az André Kertész-nagydíjat is, a legjobb kollekcióért járó Munkácsi Márton-díjat, és ezenkívül még egy első, egy második és egy harmadik díjat zsebelt be különböző kategóriákban: gyorsabban lezajlott volna a megnyitó, ha végig kinn marad a pódiumon, és nem kell furtonfurt ki- és visszamennie.
(Nem tudom, mi az oka, de ez a jelenség – már tudniillik, hogy valaki learatja az egész díjmezőt – nem ritka a sajtófotó-pályázatokon. Úgy látszik, van úgy, hogy a szerencse is a tehetség mellé áll. Ami a sajtófotós esetében elengedhetetlen.)
A másik név pedig, amelyet sokan és sokat emlegettek a megnyitón, a Szalay Zoltáné. A legendás fotós és képszerkesztő volt az, akinek agyában a seregszemle ötlete megfogant, és az ő szívóssága, kitartása, ügyszeretete, elszántsága kellett ahhoz, hogy az ötletből immár harmincéves történet legyen: páratlan sikertörténet, tegyük hozzá. (Hogy mennyire, azt az idei kísérőkiállítás is bizonyítja, amely az elmúlt három évtized legemlékezetesebb fotóiból állott össze – lesznek, akik ezt a tárlatot fogják érdekesebbnek tartani.)
Most, harminc év után, elköszönt a kiállítás rendezésétől. Ahogy mondani szokták: pótolhatatlan űrt hagyva maga után. Nem csoda, hogy tanítványok, munkatársak sora köszönte meg ott, nyilvánosan, a munkáját.
