A háború szele?

Irakból, Kuvaitból, az Egyesült Arab Emírségekből, Bahreinből, Katarból és persze magából Iránból indulva napi átlagban tizennégy tanker halad át az amúgy rettenetesen szűk szoroson az Indiai-óceán felé. Az útvonal jobbára iráni felségvizeken visz keresztül. Itt bonyolódik a kőolajjal folytatott világkereskedelem egyötöde, a tengeri (tankhajós) kereskedelem harmincöt százaléka, ami – csak kőolajban számolva – napi 2,5 millió, évi 900 millió tonnát jelent. Ha ez a mennyiség a szoros lezárása miatt „elpárologna”, akkor a világgazdaság jelentős része olyan forrásoktól esne el, amelyek az életképességét szavatolják.

Józan ésszel nem lehet egyebet mondani, mint hogy a szoros lezárása egy soha meg nem valósuló opció. Nemcsak azért, mert a Pentagon leszögezte: soha, senkinek nem engedik meg a Hormuzi-szoros „blokkolását” (ez valóságos hadüzenet), hanem azért is, mert az iráni kőolaj-minisztérium illetékese szerint országa nem készül öngyilkosságra, az iráni külügyminiszter pedig közölte: „soha” nem fontolgattak hasonló lépést.

Ami hihető. Tudniillik ha számba vesszük, hogy kik az egyébként erőteljesen növekvő és egyre nagyobb bevételeket szavatoló iráni kőolajexport felvásárlói, a következő lista tárul a szemünk elé: Kína, Japán, India, Dél-Korea (ebben a sorrendben). Ezek az elmúlt év első felében csaknem negyvenmillió tonnát vásároltak Irántól – tehát a teljes évben ennek a mennyiségnek minimum a dupláját. (És majdnem a háromszorosát annak, mint az Európai Unió tagországai, élükön Olaszországgal és Spanyolországgal.) Vezetéken egyikükhöz sem tud eljutni az iráni olaj, csak tengeren.

Ha egyáltalán. Irán nukleáris programja miatt az Egyesült Államok kongresszusa törvényben rendelt el büntetést minden olyan külföldi pénzintézettel szemben, amely Irán nemzeti bankjával üzletel. Márpedig ez a bank az olajüzletek közvetlen részese, minthogy a megállapodások financiális része rajta keresztül bonyolódik. Innen nézve megállapítható: Amerika de facto „elrendelte” az iráni kőolajimport bojkottját, amelyhez e lapszám megjelenésekor már az Európai Unió is csatlakozhatott.

Nos, ismerve az Egyesült Államok és Japán, pláne az Egyesült Államok és Dél-Korea viszonyát, könnyen meglehet, hogy ők ketten alávetik magukat az amerikai törvénykezésnek; Kína és India azonban bizonyosan nem. Köztudomásúan ma ők ketten a világ leggyorsabban fejlődő, egyszersmind legenergiaéhesebb országai, amiből az következik, hogy majd meglelik a módját a szankciók megkerülésének. Például úgy, hogy „lebarterezik” iráni eredetű kőolajimportjukat.

Aki eddig eljutott az olvasásban, abban jogosan merül föl a kérdés: hogyan éleződhetett a helyzet idáig? Az ok alighanem a bécsi székhelyű Nemzetközi Atomenergia Ügynökség novemberi jelentésében keresendő, amely az iráni „nukleáris tevékenység” mozaiklapocskáit összerakva arra a következtetésre jutott, hogy egyetlen értelme lehet csak: atomfegyver előállítása. És ha ez nem lett volna elég: maga az Iráni Atomenergia Szervezet vezetője dicsekedett el azzal, hogy urándúsításban már közel állnak ahhoz, amit „fegyverfokozatúnak” nevez a szakma, magyarán: alkalmasnak arra, hogy belőle rakétára szerelhető robbanófejet (mi ezt még mindig atombombának nevezzük) gyártsanak belőle.

Van olyan vélemény is azonban, hogy nem is az amerikai embargókísérletek (maga az Egyesült Államok egy grammnyi iráni kőolajat vagy földgázt se vesz) váltották ki Irán dühét, fenyegetőzését a Hormuzi-szoros lezárásával, hanem az, hogy január 11-én immár a negyedik iráni atomtudós vált robbantásos merénylet áldozatává. A meggyilkoltak valamennyien vezető szerepet vittek az ország nukleáris programjában, nem utolsósorban az urániumdúsításban.

A teheráni vezetés az Egyesült Államokat és Izraelt vádolta meg a merényletek elkövetésével. Washington (maga Hillary Clinton külügyminiszter) a leghatározottabban elutasított minden ilyen feltételezést, az izraeliek annyit mondtak csak, hogy „egy könnyet nem hullatnak” az áldozatokért. Közben az Egyesült Államok vezető hírmagazinja, a Time – hírszerző forrásokra hivatkozva – kerek perec közölte, hogy a merényletek kivétel nélkül az izraeli titkosszolgálat, a Moszad számlájára írandók. Mind a négy tudóst gyakorlatilag ugyanazzal a módszerrel (az utolsót egy, a kocsijára illesztett mágneses robbanószerkezettel), ugyanabban az időben (munkába igyekvők reggeli csúcsforgalmában) ölték meg.

Ahhoz azonban kevés kétség férhet, hogy ha az Egyesült Államoktól megkapnák a fejbólintást (és a hozzá csatolt logisztikai, infrastrukturális támogatást), az izraeli vezetők már régen nyilvánossá tették volna a zsidó állam elpusztítására fölesküdött Irán ellen vívott titkos háborújukat. Éspedig azzal, hogy lebombázzák az ottani nukleáris létesítményeket. Az a bizonyos bólintás azonban minden jel szerint hiányzik, bár a rossz nyelvek szerint Barack Obama újraválasztási esélyeinek kifejezetten jót tenne (az amerikai zsidóság túlnyomó többsége általában a demokratákra szavaz, ráadásul Izraelnek nincs erősebb pártfogója, mint a republikánusok óhitű módon keresztény-konzervatív jobboldala, a „tea-party” különítmény), ha igent mondana arra, amire Izrael héjái – Netanjahu miniszterelnök és Barak védelmi miniszter – már régen készülnek.

De az elemzőnek azt kell mondania, hogy Obama inkább kitart saját stratégiája mellett, amely nem egy kockázatos fegyveres támadásról, hanem az Irán nyakába vetett hurok folyamatos szorításáról szól. Aki az atomfegyverkező országot olajjövedelmeitől akarja megfosztani, az nem tesz egyebet, mint hogy „kiszárítja az iráni atomprogram anyagi forrásait”.

Úgy legyen. A világ a legkisebb mértékben sem igényli, hogy megjelenjen a színen egy újabb Észak-Korea, amely, mint emlékezetes, 2006-ban váratlanul egy primitív atomszerkezetet robbantott fel, belépvén ezzel a nukleáris fegyvereket birtoklók nagy családjába. Ráadásul Irán nem Észak-Korea, nem egy gazdaságilag tönkrement, sztálinista remetebirodalom, amelynek voltaképp semmilyen terjeszkedő-fenyegető ambíciója nincsen; Irán a közel- és közép-keleti politikai-katonai játszma egyik főszereplője: nemcsak Izrael esküdt ellensége, hanem a szíriai Asszád-rezsim voltaképp egyetlen szövetségese, a libanoni Hezbollah és a palesztin Hamasz támogatója. Nincs hitele annak, hogy önvédelmi okok miatt fejlesztene ki atomfegyvert, hiszen túl nagy, túl népes és túl gazdag ahhoz, hogy bárki ilyesmit fontolgatna ellene.

Nem, neki ez idő szerint mások megrémítése végett kell a „nukleáris hatalom” rangja. Sajátos módon a „mások” fogalmába nemcsak a világ „sátánjai” (az Egyesült Államok és Izrael) írandók, hanem például az iszlám szunnita ágának olyan zászlóvivői, mint az Amerikával szoros szövetségben álló szaúdi királyság és az öböl más monarchiái. Az óhitűen síita Irán, a perzsa birodalom őrájuk nem kevésbé fenekedik.