A gyűlöletnél kegyetlenebb – Milos Forman halálára
Annyi idősen hunyt el Milos Forman, mint ahány éves volt a Tűz van, babám! című filmjének hajdani tűzoltóparancsnoka, amikor egyletének tagjai egy szerintük méltó bálon, közvetlenül a halála előtt ki akarták tüntetni. Ez a bál szőröstől-bőröstől maga a hatvanas évek Kelet-Európája. Ha humorérzéke nem is volt a hatalomnak (melyiknek van?), de önismerete igen, ezért aztán sokáig vissza is zárta dobozába a cseh–olasz remekművet. A film szereplői, ezek az egyenruhában csetlő-botló figurák bugyuták, a maguk pitiáner módján korruptak is – egyikük vastag falú féldecis üvegpohárban konyakot küld a szervezőknek, hogy beválasszák randa lányát a szépségverseny jelöltjei közé –, de nem aljasok. Nem gonoszak. Csak nevetségesek. Milos Forman nem gyűlöl. Kegyetlenebb annál. Kinevettet. Valami módon azért együtt is érez velük, de érzékelteti: miközben ugyan piti bűnöket követünk csak el, megtapogatjuk a szomszéd lányt a terítővel letakart asztal alatt, megtapsoljuk, elismerjük az erőszakkal kinevezett szépségkirálynő-jelölteket s apránként ellopjuk a tombola ajándékait, odakinn fölcsapnak a lángok. Leég Havelka bácsi háza. Jobb, ha tudjuk: nem mindig a Havelka bácsi háza fog leégni.
Milos Forman, a rendező, a forgatókönyvíró, a dramaturg, a színész, Václav Havel cseh köztársasági elnök egykori iskolatársa a Tűz van, babám! után Amerikába ment. Menekültnek született. Szüleit Auschwitzban megölték, ő pedig az újrakezdés bátorságával, de mindenekelőtt a kommunizmus előli tüntető távozás erkölcsi tartásával a Varsói Szerződés prágai inváziója után az Egyesült Államokat választotta hazájának. Ott aztán 1975-ben megrendezte Ken Kesey regényéből a Száll a kakukk fészkére című filmet. Nem arról szól ez a bolondokházában játszódó dráma, amit más diliházi történetek sugallnak, nevezetesen hogy kik a bolondabbak, a bentiek-e vagy a kintiek. Ez a film a szabadságról szól. Az ördögien kifinomult, rendszerben működtetett megalázásról, amely ellen nincs más védelem, szabadulás, csak az emberfeletti, nyers erő.
Felkavaróbb filmet nem sokat csináltak. Öt Oscart adtak érte, abból egyet a rendezőnek.
Milos Forman legismertebb szabadságfilmje a Hair, amely saját korszakában nem hagyott senkit érintetlenül. A szabadságnak nemcsak az emberi szükségletét, hanem vágyának és kiteljesedésének fékevesztett örömét, sodrását vitte filmre. Az alkotást a hippikorszak passiójának tartják.
Forman legárnyaltabb és talán legfontosabb filmje az Amadeus, amely 1984-ben nyolc Oscart kapott. (Nem mintha ez volna az egyedüli esztétikai mérce.) Furcsa módon ez is az őrültekházában játszódik, már amennyiben ott meséli el egy papnak Mozarttal való találkozását, szellemi és művészi ütközeteit, önvizsgálatának diagnózisát Antonio Salieri világhírű olasz zeneszerző, akit a csodagyereknek született Amadeus riválisaként tart számon a világ. A film végén az önmagára már a középszerűség védőszentjének tekintő öreg Salieri azt mondja a papnak: „A maga kegyes ura inkább elpusztította a szeretett lényt, csak hogy az őt érő dicsfényből ne jusson senki másnak egy sugár se. Mozartot megölte, de engem meghagyott, hogy kínozzon tovább. Lassú kínhalálra ítélt, harminckét esztendő telt el, s én közben megéltem, hogyan feled el a világ. A muzsikám halványabb lett, egyre szürkébb, erőtlenebb, amíg egy nap senki sem játszotta többé. Ő szól mindenütt.”
S a zene szól a filmben is, de nem aláfestő muzsika ez, nem összekötő vagy elválasztó, nem hangulatkeltő, elérzékenyítő, magasztalosító, nem illusztráló, hanem mintha akkor és ott született volna meg, együtt filmmel.
Az őrültekházában visszaemlékező olasz komponistát gondozója szakítja félbe: „Jó reggelt, Salieri úr, ideje a klozetra ülnünk.”
És miközben Salierit végigtolják a folyosón, feloldoz mindenkit. Joga van hozzá, hiszen szent ő, a középszerűség szentje.
Milos Forman soha nem lesz a feloldozottjai között.
