A guardista

Ha nem tudjuk, hogy a cím olvastán mire gondoljunk, zárjunk ki legalább néhány lehetőséget. Hőseink nem szívgárdisták, erről nyomban meggyőződhetünk, amint kinyitják a szájukat. Azon ugyanis négybetűs szavak bugyborékolnak kifelé. Ha ki akarnánk őket illedelmesen fütyülni, a szánk belegörcsölne a nagy csücsörítésbe. Nem is magyar gárdistákról van szó, persze, hiszen Írországban játszódik a történet. Egy ottani korrupt és hivatástudatlan, némileg rasszista, tág lelkiismeretű, bogaras kisvárosi rendőr a főhős, aki drogozik, prostituáltakkal fekszik össze, fegyvert árul kéz alatt az IRA-nak. Tohonya és önző, faragatlan alak.

Aztán megérkezik az FBI-tól egy különleges ügynök. Drognyomozó. És fekete. Fehérek közt ez az amerikai az egyetlen európai. Profi. És tetszik, nem tetszik, együtt kell működnie a két egymástól igen távol eső bűnüldözőnek a közös szakmában. Ez a kiindulópontja a fekete humorban pácolt kalandoknak.

Amelyekből akad bőven. Milliárdos drogszállítmányt hoz a dílerek hajója. A kíséret is hozzáillő. Szociopata gyilkos, intellektuel bandafőnök, jellegtelen harmadik. És megvett rendőrökkel van kikövezve a tengerpart. Csak a mi hősünk nem ugrik, lustasága, igénytelensége most erénnyé válik. Gerry Boyle őrmester apránként rájön arra, hogy mit is jelentene rendőrnek lenni. És lassanként azzá is válik.

A verbális erőszakok dacára nagyon élvezhető, sőt jó és szép film készült a végül hősies ír komédiából, amely a kötelességtudásról, a barátságról, a tisztességről szól John Michael McDonagh rendezésében. (Főszerepben a kitűnő Brendan Gleeson.) A mű a berlini filmfesztiválon a legjobb első filmnek járó díjat nyerte el – méltán –, a Sundance programjában pedig a zsűri nagydíjára jelölték.