A Gálvölgyi – Egy bohóc drámai arcai
– A Gálvölgyi című önálló estjét májusban, a hetvenedik születésnapján mutatta be a Játékszínben. Életművéből válogatott a színpadra?
– Ez nagyképű kijelentés lenne. Az életművem az, hogy még élek, és ötven éve vagyok a pályán. Önálló estem is volt már, több is. Annak idején a Thália Színházban adtam elő A kölyökkor álmai című irodalmi estemet az 1945 utáni magyar írók, költők műveiből. Majd Sas József kért fel egyszemélyes kabaréra. A premierje 1990-ben, a taxisblokád másnapján volt a Mikroszkóp Színpadon. Rengeteget nyűglődtem vele, mert valójában soha nem akartam politikával foglalkozni. Bármit kért is tőlem Marton Frigyes rendező, azt válaszoltam: „Én ezt nem merem, ettől félek.” Így lett a műsor címe az, hogy Én összeféltem magam. Több százszor ment. Később, amikor a Játékszínhez kerültem, Bank Tamás igazgató nyúzott: csináljak ott is saját estet. Halogattam. De aztán hírét vettem, hogy az idei születésnapomra készülnek valamivel. Mivel rettegek az ünnepléstől, a meglepetéspartiktól, gondoltam, elébe megyek ennek, és inkább én próbálok adni valamit az embereknek. Így született meg ez a műsor.
– Milyen koncepcióval?
– Ebben is van irodalom és zene, és persze sok-sok emlék. Nemrég kaptam egy kimutatást: ötven év alatt 104 premierem volt. Ebből nem egyszerű szelektálni. A memóriám válogatott: arról beszélek, ami eszembe jutott, azokról a kollégákról, akiket ma is nagyon fontosnak tartok.
– Piros bohócorral jelent meg a színpadon. Köztudott, hogy rajong a bohócokért. Miért?
– Szerintem a cirkusz a legmagasabb művészet. Gyerekkorom óta lenyűgöztek a bohócok, és máig hálás vagyok annak, aki megnevettet. De a vicceket már nem szeretem, mert sokszor sekélyesek. Az igazi bohócokban viszont ott a fájdalom. Ismerik a tragédiákat is, és hogy mindezt csak röhögve lehet kibírni.
– Nehezebb ma megnevettetni a közönséget, mint 1968-ban, amikor paródiáival megnyerte a Ki mit tud?-ot?
– Nem érzek különbséget. Legfeljebb annyit, hogy húszévesen még mindent ösztönösen csináltam, fogalmam sem volt arról, miért tetszik ez annyira a közönségnek.
– Bátor dolog az ország legnagyobb színészeit parodizálni. Benne volt a pakliban, hogy akiket kifiguráz, vérig sértődhetnek, és az ön karrierjének annyi.
– Ez akkor eszembe sem jutott. Én csupán mindenáron színész akartam lenni, de kétszer is kirúgtak a színművészeti rostáiról. A Ki mit tud?-ra versmondással jelentkeztem, de a felvételi irodán egy elvtársnő rám nézett, majd közölte: „Abba a kategóriába már hétszázan beneveztek. Nem tud mást?” „El tudom mondani ugyanazt a verset több színész hangján is” – feleltem. Erre beírt az egyéb kategóriába, parodistának. Az elődöntőben Arany Jánostól A walesi bárdokat mondtam, a középdöntőben Cyrano monológját, 17 hangon. Az utolsó fordulóra pedig Karinthy Így írtok ti-írásaiból válogattam. Akadt olyan újságíró, aki megdicsért: nemcsak a paródiáim kitűnőek, de a szövegeim is. Nem tűnt fel neki, hogy Arannyal és Karinthyval „dolgoztattam”. A jelentkezési lapomra azt írtam: 36 színészt parodizálok. Közülük egyedül Ajtay Andor volt az, aki a tévéadás után azt üzente: ez pofátlanság volt! Soha nem találkoztunk személyesen.
– Latinovits Zoltánt is utánozta. Ő híresen haragos ember volt…
– Tőle tényleg féltem. A Ki mit tud? adásának másnapján Judittal, aki a feleségem lett, bementünk a Fészek klubba. Ott ült Latinovits is, Ruttkai Évával. Úgy megijedtem, hogy kiszaladtam, de egy ismerősöm utánam jött, visszavonszolt. Bemutatott Latinovitsnak, aki kijelentette: nagyon tetszett neki a paródiám, legfeljebb nem kellett volna Gábor Miklóst is olyan hosszan utánoznom. Ők ketten ugyanis nem voltak jóban. De például Márkus László annyira örült, hogy szerepelt a paródiáimban, hogy házibulit szervezett a lakásán, és én voltam az est attrakciója. Később részt vettem egy rádióműsorban, amit Vitray Tamás vezetett. Fel kellett hívnom élő adásban Márkus cukrászát – neki az is volt, mert imádta az édességeket –, és beszélgetnem vele Márkus László hangján. Nem vette észre, hogy beugrattuk.
– Persze, hisz ön nem csupán hangot utánzott, színészileg is tökéletesen hozta a karaktereket.
– Olykor megrázó feladatokat is kaptam. Bán Róbert rendezte Pécsi Sándor utolsó filmjét, a Szerelem jutányos áron címűt. A színész meghalt a forgatás után, az utószinkront már nem tudta befejezni. Behívtak a szinkronstúdióba, és arra kértek: tanuljam meg Pécsi Sándort. Kaptam magnószalagokat a hangjával, mivel őt korábban még nem utánoztam. Így lettem az ő szinkronhangja. Ott voltak a stúdióban azok a színésznők is, akik együtt forgattak Pécsi Sándorral, és sírtak.
– Borzalmas lehetett 1985. december 30. is. Szilveszteri műsort próbáltak a Kongresszusi Központban. Lényegében a karjai között halt meg Márkus László az öltözőben.
– Nekem ő volt a példaképem, imádtam kölyökkorom óta, a Ki mit tud? után pedig nagyon jóban lettünk. Sok a közös bennünk. Ő is már gyerekként rajongott a színházért, bújta a Színházi Élet számait, kívülről fújta az összes szereposztást. Kissrácként én a Pesti Műsort olvastam, és még ma is el tudnám mondani sok évre visszamenően, hogy melyik előadásban ki és mit alakított. Mindig a Madách Színházba vágytam, amelynek Márkus volt az egyik sztárja. A ’85-ös szilveszteri próba előtti napon is én vittem haza Lacit autóval hajnalban. Már nagyon beteg volt, alig bírt kiszállni a kocsiból. Persze azért jött másnap is. Egyszer csak az öltözőben hirtelen nekizuhant a falnak, és összeesett. Mindenki azt hitte, hülyéskedik. Én is rákiáltottam: „Ne marháskodj, Laci, ha így beütöd a fejedet, nem fogsz tudni próbálni.” Aztán már láttam, hogy nagy baj van. Ott volt egy fiatalember, akiről kiderült, hogy orvos. Laci hívatta előzőleg azzal, hogy rosszul van. Mesterségesen lélegeztettük, de nem mozdult. A mentő vitte el. A próba után Körmendi Jánossal és Kern Andrással bementünk hozzá a Tétényi úti kórházba. Már halott volt. Megfogadtam akkor: soha többé nem parodizálok színészt. A temetés után Laci édesanyja nekem adta a fia ruháit. Ma is őrzöm ezeket, a mandzsettagombjait, a kölnijét is.
– Pályáján fontos volt Darvas Iván is, aki a Madáchban rendezte önt. Darvas tudta, hogy ön nemcsak komédiás, de kitűnő drámai színész is. Az Egy őrült naplóját akarta színre vinni önnel.
– Aztán meggondolta magát Iván. Azt mondta: „Annyi titkom volt ebben a szerepben, amit nem tudnék átadni neked.” Helyette három Csehov-egyfelvonásost rendezett, rám bízta A dohányzás ártalmasságáról monológját is.
– Ezzel Darvasnak is hatalmas sikere volt korábban.
– És nem csak színpadon! Amikor ’56 után lecsukták, ezzel haknizott a börtönben. Előadta a rabtársainak. Majd behozták Mensáros Lászlót is, aki szabadkozva mondta Ivánnak: „Ne haragudj, de én is csak A dohányzás ártalmasságáról monológját tudom.” Felosztották maguk közt a börtönt, az egyikük itt játszott, a másik ott. Nagy sikerük volt a cellákban. Mensáros szabadult előbb, és Darvas epésen megjegyezte: „Lacikám, sikerszériából nem kéne kiszállni.” Hatalmas ajándék volt számomra Iván barátsága, csodálatos művész és ember volt. A Csehov-rendezéséről azonban egy újságírónak nevezett senki rémes hangú ledorongolást írt. Darvas Iván ezután többé nem volt hajlandó interjút adni, felhívni sem lehetett. Nekem azért fölvette a telefont. Két év múlva ő is meghalt.
– Az első könyvet önről Rátonyi Róbert írta, még 1989-ben. Pedig 25 évvel volt idősebb önnél. „A könyvet azért is írtam, hogy bizonyítékát adjam annak, ami a szakmánkban egyre inkább kiveszőfélben van: az egymás iránti megbecsülésnek és szeretetnek” – olvasható Rátonyi előszavában.
– Robival évekig közös öltözőnk volt a Tháliában. Elmesélte, hogy ifjú pályakezdőként, még a negyvenes években, jelentkezett a Moulin Rouge-ba táncosnak. Boldog volt, hogy felvették. Egy baj volt, hogy nem nagyon tudott táncolni. Amikor erre a Moulin Rouge vezető művésze, Latabár Árpád rájött, ráförmedt Robira: „Maga megőrült, holnap ki fogják rúgni! Jöjjön be reggel, és én megtanítom táncolni.” Tudjuk, hogy később Rátonyiból mekkora táncos-komikus lett. Amikor sok év múlva szerződtem a Tháliába, megkérdezték: akarok-e egy táncos produkcióba bekerülni? Persze hogy akartam. Mondanom sem kell: nem tudtam táncolni. Rátonyi miattam jött be minden reggel egy órával a próba előtt, hogy gyakoroljon velem. Nem tudok elég hálás lenni neki mindazért, amit tőle kaptam. Elképesztően vigyázott arra, hogy sikeres legyek. Hihetetlen, mennyi fegyelem, szakmai alázat volt benne. Súlyos betegen is ugyanolyan intenzitással dolgozott, mert számára a közönség volt az első. A híres Csárdáskirálynő-előadást Honthy Hannával nyolcszázszor játszották. Megkérdeztem Rátonyitól, hogyan lehet ezt kibírni. Azt felelte: a közönség minden este más.
– Szeretetből és megbecsülésből mára nem sok maradt a pályán. Amikor Márkus Lászlót a nyolcvanas évek elején megkérdezték, miként látja a saját társadalmi szerepét, azt válaszolta: „Én egy vezető személyiség vagyok.” Ön is annak érzi magát?
– Egyáltalán nem. De akkoriban a színészekre még felnéztek, ha Márkus vagy Básti Lajos végigment az utcán, mindenki megcsodálta őket. Rengeteg tévéjáték készült, és a kultúra is fontosabb volt. Mindenki tudta, hogy ha Gábor Miklós, akkor Hamlet, ha Básti, akkor Lear király, ha Timár József, akkor Az ügynök halála. Ma hol lehet egyáltalán színészeket látni? A televíziókban politikusok szerepelnek, és celebek, a sorozatokban meg többnyire civilek. Mintha az igazi színészekre nem is lenne szükség. Miközben nagyon tehetséges fiatalok is vannak, de hol van lehetőségük megmutatni magukat? Legfeljebb a színházba járó közönség ismeri őket, csakhogy ez szűk réteg.
– Ha élne Rátonyi vagy Márkus, mit szólnának a hazai kultúrharchoz?
– Belepusztulnának. A rendszerváltás után lassan már minden a politikáról kezdett szólni, kit érdekelt volna, hogy mit játszanak ezek a színészek. Jobb, hogy ők ezt már nem élték meg.
– Ön annak idején beszállt a Heti Hetesbe is, és ezzel végleg besorolták a balliberális táborhoz. Miért vállalta, hiszen így a közönségének egy részét is elveszíthette?
– Engem ebben a műsorban az érdekelt, hogy ott ülünk heten, és gyorsan kell mindenre reagálni, rögtönözni, poént mondani. Ezt meg kell tanulni, nagyon sok úgynevezett drámai színész ezt nem tudja. Számomra viszont kihívás volt. Amúgy én a jelenlegi rendszer legnagyobb bűnének a pokoli politikai megosztottságot tartom. Az én megbélyegzésem különben nem a Heti Hetessel kezdődött, hanem már előbb, 1992-ben. Akkor csináltuk a Gálvölgyi Show-ban a Julianus barát paródiáját. Előző évben mutatták be Koltay Gábor szerintem rossz filmjét, amelyben Hirtling István játszotta a barátot. A film végén Pista felugrott a levegőbe, és azt kiáltotta: „Megtaláltam! Testvérek, magyarok!” Gondolom, az őshazát. Az én paródiámban Julianus barát egy kulcsot talált a fűben, amely egy budit nyitott. Majd beszaladt a budiba, ami felrobbant. Ezután megjelent egy újságban, hogy én a magyarságot szarnak tartom, és fel akarom robbantani Magyarországot. Teljesen paff voltam. Onnantól kezdve SZDSZ-bérenc lettem, hazaáruló. Később Rózsa Gyurival volt egy közös fellépésünk, a Kapcsoltam című műsorát parodizáltuk. A felvételek a Vidám Színpadon készültek, én voltam a betelefonáló, és mindig elmondtam Gyurinak, hogy egy szép nagy lakásból hívom. Egyik alkalommal azt is hozzátettem: nagyobb volt a lakás, csak leválasztották. Ez ment le a tévében. Följelentett valaki a tévé elnökénél, hogy irredenta vagyok, és visszakövetem Erdélyt. Az ügyből végül nem lett semmi, de az ország már akkor is tele volt elmebetegekkel, és a számuk azóta csak nő.
– Gonoszsághoz és ostobasághoz nem kell elmebetegnek lenni.
– Igaza van: erre születni kell.
– Ősztől A hullaégető előadása is megy tovább a Belvárosi Színházban. Ebben szintén egyedül játszik, illetve bábok a partnerei. Ladislav Fuks hátborzongató könyvéből a hatvanas években cseh film is készült. A mű a fasizálódásról szól, s arról: a kirekesztő politika miként torzíthat el minket. Ha nem figyelünk oda, szörnyetegekké válhatunk. Negyven éve be akarja mutatni ezt a művet. Már akkor érezte, mi fenyegetheti újra az országot?
– Engem sokáig csak a történet morbiditása ragadott meg, s hogy milyen jó lenne egy ilyen figurát eljátszani. Kopfrkingl 1938-ban a prágai krematórium kötelességtudó alkalmazottja, családszerető kispolgár. A darabban elhangzik: „Azért, mert a vezér megszüntette a köztársaságot, még nem ülhetünk a babérainkon.” Két éve kezdtük az olvasópróbákat, akkor döbbentünk rá, miről szól igazán ez az egész. A bemutató után egy riporter meg is jegyezte: nem kellett volna ilyen politikai kiszólásokat beleírni a szövegbe. „Uram, vegye elő a könyvet. Egyetlen plusz mondatot sem írtunk bele a darabba” – feleltem. A történelem sajnos utolérte az előadásunkat, és az üzenete aktuálisabb, mint valaha. De ez mindannyiunk közös szégyene.
