A Flóri

Beteg volt az a szív, akadozva vert. Flóri a műtét után a szokásos blazírtsággal mondta: „Semmi gond.” Szívügyekről nem szívesen beszélt. Vasárnap délután rosszul lett, hajnalra meghalt.

A szigeten, séta közben, a szökőkútnál hallottam először a nevet. Albert.

„A Flóri”, mondta apám, „a” Flóri. Majd szakértőn hozzátette: „Ő talán tehetséges is.”

De jött is mellé a fanyalgás: „Kár, hogy a fizikuma gyenge.” Az öregnek nagy volt az arca, neki az aranycsapat volt a mérce. Utánuk csak a homály jöhetett.

A Flóri kora a „bronzkor” volt.

Pedig ez a közelgő bronzkor az újrakezdés napja volt, az aranyló hatvanas éveké. Odaát, a Margitsziget túlfelén három éve még géppuskák kelepeltek, elbukott egy forradalom, a börtönökben telt ház volt, Puskásék és legjobbjaink kötelékben repültek ki Nyugatra. Nagyon magunk maradtunk. Akkor jelentkezett az Üllői úton a sovány őrszentmiklósi kiskamasz, hogy focizna, ha szabadna.

Tizenhét évesen róla beszélt a város. Felbukkanása merész felkiáltójel volt: élünk és vagyunk, mert érdemes. A játék folytatódhat.

A Flóri deklasszált kulákgyerek volt. Az ántivilágban módosnak számító malomtulajdonos fia Hercegszántón.

A nyolcéves fiú szempontjai világosak voltak.

A „történtek”, a kulákosítás, vagyonvesztés után itt kellett megkapaszkodnia, kétkezi munkából megélnie apának és a családnak. Körülnézni: lehet-e Budapesten létezni. A válasz: futball nélkül az ötvenes években nehéz volt Magyarországot túlélni.

Flóri tizenhét (!) évesen lett nagy ember Pesten, a svédek elleni meccs után, csak még nem tudott róla. Örült, hogy pisszenés nélkül ülhet az öltözőben Kotász Öcsi mellett. A közönség azonban tudta: amit lát, egyedülálló természeti és futballtünemény. Baróti nem véletlenül ígérte meg első látásra: „Flórikám, hogyha érettségizik, beteszem a németek ellen.” Az akkor rúgott szlalomgól Albert szakmai mesterműve, annál is inkább, mert nemcsak úgy „kiszaladt”. Nem először és utoljára követte el, hanem szakmányban. Ha a tévében nem láttuk, hogy a félpályáról indulva átkígyózik öt védőn, majd elfekteti a kapust, máris hiányérzetünk támadt: „Mi van a Flórival? Sérült?” Az volt a szokatlan, ha nem csinált csodát. Míg Varga játékában a hollandos racionalitás, a kifinomult természetesség volt a varázslat, Albertben a varázs az irracionalitás, a váratlanság. A mindennapi csoda. Hogy nem volt igazán gyors, mégis mindenkit elhagyott, hogy nem volt izmos, csak könnyed, hogy nem volt magas, csak ruganyos, hogy utált futni, s mindenhová odaért, hogy távolról kapura se lőtt, csak gólt lőtt. Másfél méterről.

Az öregek úgy mesélik, hogy a Császárnak két jelentős periódusa volt. Tizenhét és huszonegy között ő volt „a legjobb”, az újdonság varázsával. Akkor egy időre „leült”, hogy huszonhat-huszonhét évesen ő legyen a legnagyobb. Jónak lenni könnyebb, mint legnagyobbnak.

A Flóri-sztorinak annyi állomása, a pályának annyi slágermeccse volt, mint a Beatles-sagának. Mit kéne kiemelni itt? A Jugoszláviának rúgott hármast (4-2), az angolok elleni csodagólt (2-1), a Brazília elleni három megindulást, az oldalpasszt Benéhez és Farkas Jancsi bombagólját? A France Football aranylabdáját? Négy világválogatottságot, két vb-szereplést, a brazil Flamengo tisztelgő meghívását? A riói Albert-kultuszt? A négy bajnoki címet a Fradival? A válogatottban szerzett 31 találatot? A Fradiban 537 tétmeccsen szerzett 383 gólt?

Vagy a legendás csípőre tett kezet? A fájdalmas tekintetet (bántanak!), a hanyatló Albert civilizált ténfergését? Mert ez az egyéniség titka: a Flóri úgy alibizett, de úgy, ahogy csak ő tudott. Úgy volt észrevehetetlen, hogy közben mindenki rá figyelt. Úgy szolgálta a Ferencvárost, hogy uralkodott rajta. Lassan átvette a hatalmat. Nem biztos, hogy erről csak a Flóri tehetett. A gátlásos vidéki fiú nehezen viselte a nyomást, a kritikátlan rajongást. Egyedül kellett feldolgoznia a kora kádári „celeblét” nehézségeit. És egy Császárnak nincsenek barátai, csak szolgái és ellenségei.

Az Albert-kultusz sok embernek ártott. Mátrai Sanyit öreg fejjel elüldözte, Varga megsértődött, s Nyugatra menekült, Szűcs a Honvédba távozott. Miatta? Mondják. De annyi mindent mondanak. A Tüske, a Gatya, a Pista és főleg a Matyi (Fenyvesi, Katona, Szőke, Rákosi) ezzel szemben Albert hű fegyverhordozói voltak. Ha Varga sorsa az elszakadás, az örök ellentmondás, a szembefordulás volt, Albert csak a Fradival, a Fradiban és a Fradi által élt. Az tette azzá, aki lett.

Ki tudja, milyen lett volna a kései Császár, ha Császár maradhat. Ha a dán amatőr kapus, Engedahl hentes és mészáros rá nem vetődik arra a bal térdre, nyolcvanöt kilóval. Albertnek már egy ideje nem ment, bizonyítani akart. Szokása ellenére belement ebbe a csínbe, s beleszakadt. A bal alsó lábszár a szalagokkal külön életet élt a combtól, csak bőr tartotta, és izom. Vége volt.

1974. március 17-én, két hónappal szezonzárás előtt jelentette a sajtó: „Fradi–ZTE, Albert Flóri búcsúmeccse.” Szolid kegyeleti bunda (3-0), csúcspontján Flóri-góllal és könnyekkel. Az újjáépített Fradi-pályára játékosként már nem térhetett vissza.

– Úgy sírtam, mint az anyám temetésén – mondta egyszer egy érdes népi drukker. – Mert az én életemben ilyen többé nem lesz.
A kiszolgált focista éjszakákon át töpreng, újraértelmezi és újraálmodja az életét. Vissza lehet-e hozni az eltékozolt lehetőségeket, kihagyott gólhelyzeteket? Az 1968-as VVK-döntőt a Leeds United ellen? A bénázást a chilei vb negyeddöntőjében? A tragikus (sötét pletykákkal terhelt) szovjet meccseket. Albert nagy fájdalma lehetett, hogy nem játszhatott vb-döntőt. Mi, akik akkor éltünk és meccsre jártunk, tudjuk, ez nem fantáziajáték.

Polgári foglalkozására nézve Flóri újságíró lett (volna), legalábbis erre ösztönözte barátja, Hoffer Józsi bácsi. A valódi létforma prózaibb: két lábon járó relikvia, hivatásos fradista, szeretett klubjának örök támogatottja. Persze hogy edzősködött ő is. Elment például Líbiába. Katasztrofális életforma volt: két edzés között a sivatagban kóborolt magányosan, kétoldalt szikár vályogviskók. Ha úgy akarta volna, lehetett volna Fradi-tréner, de ezt nem a sztároknak találták ki. Múltak az évek, bejárogatott az Üllői útra, külföldön élménybeszámolt, volt egy apró irodája a Gyáli úti folyosórészen.

A csúcs az volt, amikor az örökös tiszteletbelit, a stadion névadóját „leválasztották” a főlépcsőről, aztán csak az oldalbejárón keresztül járhatott be a házba. Az új világ, benne az új Fradi, nem tudott mit kezdeni Flórival. Kitüntették, elfalazták.

A Császár csöndesen hagyta el az autóvezetést. Busszal járt, a hatossal a Flórián térről. Pedig mekkora szám volt ’62-ben Albert új Ford Taunusa (az első egy finom kis Wartburg 500-as volt), amelynek műszerfalába beszereltek egy orsós magnót.

Tavaly láttam az öreg centert utoljára a Flórián téren, pár héttel Varga halála után. Évek óta özvegyen, magányosan élt. Hóna alatt cipzáras aktatáska, riadtan hunyorgott a délutáni fényben, néha körbepislantott. Nem zavarták. Senki sem ismerte fel, csak én.

Beteg volt az a szív, meg is állt. Egy haldokló futballkultúra utolsó csillaga távozott.