A fater a klubban

Na, hogy járt megint a faterom.

Immár überelhetetlen kitüntető címe pont úgy érkezett, mint a Kossuth-díja, amelyet ugyancsak rendesen megszolgált már, le is mondott róla, amikor mégis megkapta. De milyen jó, hogy így esett, volt ez a kis késés, hiszen ha másként van, akkor nem gyakorolhatta volna azt, ami édesapjának, vagyis pap nagyapámnak hivatásában kötelességet, családjában pedig követendő mintát jelentett: az alázatot.

Nem akarok ködösíteni, egyszerűen arról van szó, hogy nemcsak azt tudjuk biztos forrásokból, hogy hányszor került szóba a neve már korábban is a legesélyesebbek között, amikor új tagot választottak a zártkörű klubba, de elutasításának okai is rendre kitudódtak. És az kicsit necces volt, amikor a zártkörű klub tegnapi döntnökei másnap kollégaként, barátként tértek vissza a nyílt terepre, nekünk pedig muszáj volt mímelni, hogy lövésünk sincs, miként vélekedett egyikük-másikuk döntnöki szerepkörében a faterról. Apámnak színpadon, színházi büfében jelentett sajátos feladatot a tudatlanság színlelése, nekem akkor, amikor interjút készítettem velük, vagy portréban emeltem ki színészi nagyságukat.

Másfelől mégsem volt ez akkora mártíromság, hiszen ez a kiválasztósdi elég sokfenekű történet. A nemzet színészeinek színészi nagysága nem kérdéses, így az végül mindent – vagy majdnem mindent – felülír. Vagyis amin tegnap még hőbörögtem, azt zsenik esetében másnapra simán betudom egyfajta durcának. Az arra való hajlam viszont a mindnyájunkat jellemző emberi esendőségből fakad. Következésképpen: pap nagyapa ide vagy oda, alkalmasint édesapám is megéri a pénzét, és kicsit sem irigylem, hogy eljöhet az idő, amikor majd – remélhetőleg minél később – a döntnökök között maga is próbára teheti erőit a durcáskodásra való hajlam legyőzésében. Amúgy nemcsak többfenekű, de ráadásul teátrálisan morbid történet ez, hiszen azért azt sem lehet kizárni: elsőként távozva az előkelő páholyból mégiscsak megúszhatja a döntnöki feladatot, amibe én viszont egészen biztosan belehalnék kicsit. Persze a fater simán mondhatná: az esetben nehogy már engem sajnáljunk.

Vannak, akik úgy vélik, hogy apám a nemzeti színházas, Madách színházas évtizedek után a József Attila Színházhoz szerződve – egyszersmind műfajt is váltva – felhagyott a mélyebb tartalmú teátrumi üzenetek közvetítésével. Vagyis nettó komédiásnak könyvelték, aki már nem akar többet, mint szórakoztatni. Ennek cáfolatára szakmányba hozhatnám az érveket. Ahogy annak bizonyítására is, hogy ha valaki komédiázva is képes olyan mély tartalmak közvetítésére, mint drámai szerepben, az nemcsak az átlagnál képességesebb. De alázattal visszafogom magam, és csak azt említem meg: amikor apám a József Attila Színházban Kern András Spencer című darabjában egy pár perces kabinetalakításban megformálta Sztálint, az volt annyira katartikus élmény, mint amikor anno a Madáchban, Sütő András Csillag a máglyán című drámájában alakította három felvonáson át Kálvin Jánost. Utóbbi hozott is egy Érdemes Művész kitüntetést. Emlékszem, reggelente kitűzte a fürdőköpenyére, úgy parádézott papucsban.

Na ja, asszem, a faterom amúgy alapvetően tényleg egy nagy komédiás, hát ne csodálkozzunk, hogy a komolykodás pillanataiban – amikor Kossuth-díjról, hasonlókról kell dönteni – ezért kicsit gyanús is egyben. Aztán persze kínossá lesz a gyanakvás, és helyrerázódnak a dolgok.