A falon túl – Pink Floyd-kiállítás Londonban

Mintha egy Mary Poppins-regényből jönne, aprócska öregasszony óvakodik előre: madárfészekkalap ül a fején, fodros blúzt visel a nyitott kabát alatt. De a szívében nem ártatlanság honol, ó nem. Miközben világoskék szeme az égre mered, a jogtalanság elkövetésének előre megfontolt szándékával nyomakszik be lépésről lépésre a sor elejére a Victoria and Albert Museum előtt.

Több száz embert áztat itt az eső, amíg az órák óta várakozó első szerencsések bemehetnek a Pink Floyd-kiállításra, a többi majd hónapokkal későbbre kap időpontot. A tét tehát óriási, feszülhetne az ideg a vérlázító tolakodás miatt, de senki sem szól. A heves kelet-európai vér zubogása azonban csak akkor csillapulhat, ha tulajdonosa megértő variációkkal próbált kísérletezni, vagyis képzelegni kezd a mindenképpen bejutni vágyó old ladyről.

Ki tudja, a nagy idők miféle tanúja ő, a feltöltött, lárvaszerű arcon milyen érzelmek viharzottak mondjuk 1966. szeptember 23-án, a Tottenham Court Roadon, az újonnan nyílt ufóklubban, ahol a legnagyobb szenzáció egy pszichedelikus zenét játszó banda volt. A Floyd. Lehet, hogy ez a hölgy, ma már egy régi lány – nevezzük Flossie-nak – velük is „utazott”, hiszen az LSD az évtized végéig legális szer volt, addigra a bandaalapító Syd Barrettnek sikerült is kicsinálnia magát, 1968-ban, 22 évesen már csak egy drogos roncs volt, használhatatlan, ki is tették a zenekarból. Flossie kicsit szerelmes volt bele, bár később Richard Wrighttal, a billentyűssel jött össze rövid időre, talán azért vele, mert ő is az álmok és víziók zenéjét nyomta. Ma már mindkét férfi halott.

Flossie ma is meghatódik, ha eszébe jut, hogy a zenekar Barrettet élete végéig pénzelte, dalt írt róla, producer volt két szólólemezénél, amelyeket, mondhatni, a fiúk helyette raktak össze. Nem volt hazugság az a mondat, amit Roger Waters írt később: „Well I can ease your pain. Get you on your feet again.” Igaz, Waters nagy diktátor volt, szegény David Gilmour, az énekes sokat szenvedett tőle, főleg 1976 után, amikor a basszusgitáros már kizárólag a saját projektjének tekintette a Pink Floydot, Wrightot ki is rúgta, a billentyűs teljes jogú tagként csak 1985-ben térhetett vissza, amikor a szörnyeteg Waters kivált a bandából.

Gilmour végre hozhatta a bluesos gitárszólóit, Wright a pszichedeliát, és közben csöndben be kellett látniuk, hogy Waters és a szövegei nélkül sokkal nehezebb. Az isten verje meg azt a nélkülözhetetlen barmot – átkozódott Gilmour Flossie-nak, akit a barátai azzal gyanúsítottak, hogy a Pink Floyd gruopie-jaként szolgál, de ez nem volt igaz.

Az öregasszony most ott áll a kiállítás egyik termében, és a falakon körbefutó foltok, fények, színek között feltűnő zenészek fiatal arcait nézi rezzenetlenül.

„Nyisd meg a szíved. Jövök hozzád.”

Hagyjuk őt most békében egy pillanatra, gondolja a heves kelet-európai vér tulajdonosa, aki azon ámul, hogy a Pink Floyd, de tulajdonképpen a hatvanas, hetvenes évek egésze milyen őrületes erőket volt képes megmozgatni és szinkronba hozni: a zenészek barátai alapították azt a Hipgnosis nevű dizájncéget, amely a szürrealista, vizuális szójátékokkal teli, fotóalapon megrajzolt borítókat gyártotta nekik, például a Wish You Were Here-t, amelyen egy lángba boruló férfi parolázik. Waters, aki öt lemez szövegét írta, maga is tervezett borítót. De készült képregény is a Pink Floydról, film a The Wallról, Alan Parker rendezésében. A kísérletező, progresszív rock műfajok tömegeit hatotta át, sőt egyes irányzatait a rock hozta létre.

Ez egyébként könnyen belátható. A British Museumban épp most van nyitva a The American Dream című kiállítás, csupa hatvanas-hetvenes évekbeli plakát, print, Andy Warhol, Ed Ruscha, John Dine, Robert Rauschenberg. Ugyanaz a világ. Érzelmes, kétségbeesett, rendszerkritikus, akár a Pink Floyd, amelynek koráról Jim Irvin, a Mojo zenei lap kritikusa így ír: „Halál, keserű ifjúkor, elidegenedés, politikai idomítás, őrület, öregedés, ez a Pink Floyd, de mégis van valami felemelő bennük.” Az ellenkultúra érzékenysége szükségképpen ásott ki egyre mélyebb emberi szomorúságokat az utált kapitalista rendszer mélyéből, de valami szívszorító reményt is adott, mint Rauschenberg égbetörő űrhajója a Stoned Moon-sorozatban.

„Hé te, ne mondd, hogy egyáltalán nincs remény. Együtt győzhetünk, megosztva elbukunk.”

A Pink Floyd azóta, hogy az underground kedvence lett, és azután is, hogy megcsinálta a The Dark Side Of The Moont, tehát az első világsikerét, amelyet ötvenmillió példányban adtak el eddig, örökösen változó, kísérletező, igazi progresszív banda volt. Sosem ült meg a maga múltjában, és sosem félt az újdonságoktól. Az első volt, amely a koncertjein elektronikus eszközöket használt, vetítést és fényhatásokat. Mindig totalitásban utazott.

A kelet-európai vér tulajdonosa arra gondol, a Pink Floyd érzékenységét ma sokan tarthatják nyafogásnak, mert a mai kor durvább, tompább meg persze sokkal kiszolgáltatottabb, bizonytalanabb. A Pink Floyd azt mondta, a rendszer elnyom, elveszi a lelkedet és kizsákmányol. Ma milliók rettegnek attól, hogy még csak ki sem akarják zsákmányolni őket. A technikai fejlődés egyszerűen kidobja őket a szemétre.

„Nem tudott kitörni. És a férgek beették magukat az agyába.”

A Pink Floyd zenéje mégsem öregszik, ellentétben Flossie-val, akit nem csak egy régi fiatalság relikviái vesznek körül a kiállításon: a fodros fellépőingek, Waters rajzai, a képek, amelyeken nevető arcok előtt száll fel a műanyag disznó az égbe, hogy az Animals albumnak még egy dimenziót adjon, a Live at Pompei című filmben a gongot verő Waters alakja a lemenő nap előtt.

Flossie-t azonban a Pink Floydot imádó mai fiatalok is környezik a termekben. Szemrebbenés nélkül figyeli őket. Mit láthatnak ők a The Dark Side Of The Moonban, a The Final Cutban, az A Momentary Laps Of Reasonben? Talán a zene eleganciáját, artisztikus kidolgozottságát? Waters szürrealista, ironikus szövegeit? Azt, hogy ez a legemelkedettebb zene, amit a régiektől valaha hallhatnak? Olyan, ami magába zár, mégsem fojt meg.

Flossie egy ideje már racionalizálta kapcsolatát a Pink Floyddal, és felülírta egykori érzelmeit. Józanul ma úgy véli, egy finom, de nem érzelmes zenének volt a rabja, és ha mégis érzelmes volt, az ember azzal a megnyugtató érzéssel hallgathatta, hogy az érzelmi felindulást a szerzők intellektuálisan is megtámasztják, vagyis giccs kizárva. Lehet könnyet ejteni a Hey You-t hallgatva, ám azokat a könnyeket, azt az együttérző lírát egy értelmiségi zenekar szállítja, és úgy mégis más.

Egy fenét más – legyint most mégis Flossie, persze csak gondolatban, és felkeresi azt a vitrint, amelyben a zenekari tagok halotti maszkjai derengenek a vékony fényben. Úgy érzi, neki itt a legjobb, ezekkel a behunyt szemekkel, viaszsárga arcokkal, közéjük tartozik, bár két ember kivételével még mind élnek. De hát végül is az a kiállítás címe, hogy Pink Floyd – Haló poraik / Their Mortal Remains. Ötven éve jelent meg az első lemezük, Barrett még kemény tekintetű, hosszú hajú gyerek volt, a hatvanas évek igazi hőse, imádnivaló, nem az az öreg, kopasz roncs, aki egyszer, sokkal később betévedt az Abbey Road-i stúdióba, ahol egykori zenekara dolgozott.

Percekig tartott, míg felismerték.

Flossie távozik, végighalad a kijáratnál álló Rodin-szobrok között, majd alakja szinte szétfoszlik az esőben. A kelet-európai vér mélázó tulajdonosa azt fantáziálja, hogy úgy megy végig a múzeumok utcáján, hogy közben alig lát valamit maga körül. Befelé néz, a saját álmába és valóságába.

„Helló, van odabent valaki? Csak bólintson, ha hall engem.”