A csend nélküli élet – Lukáts Andor sorskérdései

A Kossuth-díjas színész, rendező nemrég – a közönség szavazatai alapján – életművéért Arany Medál-díjat kapott. Lukáts Andor azonban nem kedveli, ha titulusait emlegetik, a művészi pózok idegenek tőle. Mostanában leginkább a hétköznapi emberek sorskérdései érdeklik. Saját színházát, a Sanyi és Arankát támogatások híján be kellett zárnia. A Zűrzavar 2045 című előadásban láthatja őt legközelebb a közönség. A premier márciusban lesz az Örkény Színházban.

2020. február 13., 19:40

Szerző:

Lukáts Andor a hazai színházi és filmes szakma egyik legsokoldalúbb alakja. Megannyi színpadi szerepe mellett ő rendezte például a Katona József Színház sikerelőadását, a húsz éven át játszott Portugált, amelyből filmet is forgatott. Emellett több fotókiállítása is nyílt már, és árnyékképeket készített kortárs magyar írókról és költőkről. Decemberben mutatta be a Műcsarnokban a Sorskérdések című videóinstallációját, amelyről részletesen írtunk a 168 Óra online oldalán. (Toleranciagyakorlatok, Lukáts Andor a sorskérdésekről.) A kiállítás február 2-án bezárt, pedig jó lenne, ha máshol is látható lenne ez a különleges portrésorozat. A művész tizennégy civil embert keresett meg, hét férfit és hét nőt, különböző életkorúakat, a kisiskolástól az idősekig. Rövid videómonológokban beszélnek önmagukról s azokról a kérdésekről, amelyek leginkább foglalkoztatják őket. E kis portrék együtt, mint afféle élő mozaikdarabkák, társadalmi közérzetünkről adnak összképet. Feszítők a ki nem mondott kérdések is: vajon van-e esélyünk irányítani a sorsunkat, vagy a történelmi, társadalmi, egyéni körülményeknek kiszolgáltatva sodródunk sorstalanul?

Lukáts másfél évig járta az országot, hogy megtalálja mindennapi hőseit. Fontosnak tartotta, hogy ne csak értelmiségieket szólítsanak meg, szereplői minden réteget lefedjenek. Egyszer látott a híradóban egy tudósítást a fiatal visontai vájárokról, s mivel amúgy is keresett munkásfigurákat, elutazott oda. A visontai erőmű személyzeti osztályán segítőkész hölgyet talált, aki a több száz ifjú vájár közül ajánlott is neki valakit. Mivel a bányász épp nem volt szolgálatban, Andor visszatért a városba egy későbbi időpontban, hogy találkozzon vele. Akkor meg betegállományban volt a férfi. Lukáts kérte, engedélyezzék neki, hogy legközelebb lemehessen a felszíni tárnába, a munkások közé. A Műcsarnok hivatalos engedélykérését is elküldte Visontára, ám a levélre nem kapott választ. Azután olvasta, hogy a visontai erőmű is Mészáros Lőrinc érdekeltségi körébe került. Vélhetően nem szívesen látták ott a közismerten ellenzéki művészt, aki nyilatkozataiban mindig keményen bírálta a jelenlegi kormányt.

Egyébként Lukáts Andor a saját életében is megtapasztalta a szegénységet, a nehéz fizikai munkát. Kaposvárott született, 1943-ban. Négyen voltak testvérek. Édesapja a háborúban ludovikás tisztként szolgált, majd az orosz csapatok elől családostól külföldre menekült. Csónakkal keltek át a Balatonon, onnan a többi menekülő magyarral szekereken hajtottak Ausztriába. Közben harci repülőkről géppuskázták őket, sokan meghaltak. Andor még csak egyéves volt, s bár a háborúra nem emlékszik, az idegrendszer megőriz minden nyomot. Ha az osztrák hegyekben jár, mindig elfogja valami szorongató érzés.

Lukáts Andor
Fotó: Marton Meresz

A második világháború után családja visszatért Magyarországra, ám a kommunisták hatalomra kerülése után édesapját ludovikás múltja miatt kilenc évre lecsukták. Édesanyja ott maradt négy gyerekkel egyedül, a lakásukat, mindenüket elvették. Az asszony egy vidéki szociális intézetben lett nővér, éjjel-nappal dolgozott, de a gyerekeit nem tudta egyedül eltartani, nevelni. Andor és a bátyja együtt kerültek intézetbe, és csak hét év múlva költözhettek vissza az édesanyjukhoz, Tabra. Az ottani régi grófi kastélyban szociális otthon működött, anyjuk időseket gondozott. Oda szállították a budapesti Lipótmezőről is a súlyos elmebetegeket. Lukátséknak csak egy kicsi szolgálati szoba jutott az ápoltak közt. Andor voltaképp ott nőtt föl az őrültek között, testközelből látva a téboly ön- és közveszélyes stádiumait. Édesanyja színdarabokat írt a gondozottaknak, rendezte az előadásokat, játszott is bennük. Előadták például Petőfi Falu végén kurta kocsma című versét, amelyben Andor is színre lépett. Édesanyja előadásai indították el a színház felé. Noha akkor még eszébe sem jutott, hogy színész legyen.

Évekkel később, az érettségi és a kötelező katonaság után Budapestre költözött. Andornak dolgoznia kellett, hogy megéljen: a Ganz Mávagban lakatos lett, a Keravillnál dekoratőr. Egyik kolléganője mesélt neki a Pinceszínházról, ahol a munka mellett játszott. Andor megkérdezte, mehetne-e ő is. Mehetett. Úgyhogy mindennap beállított a Pinceszínházba, és a hátsó sorból nézte, ami a színpadon zajlik. Így telt el három hónap. Akkoriban ott rendezett Fodor Tamás is. Egy idő után feltűnt neki a furcsa fiatalember a hátsó sorban. Megkérte, jöjjön fel a színpadra, szavaljon valamit. Lukáts egy verset tudott: Falu végén kurta kocsma… de abba is belesült. Valamit mégis megláthatott benne Fodor, mert attól kezdve bevonták őt a próbákba. Andort nemcsak a játék érdekelte, hanem minden, ami színház: díszleteket festett, színpadmester is lett. Majd eljött élete első premierje, először kellett közönség elé állnia. Közvetlenül a bemutató előtt értesítették arról, hogy az öccse öngyilkos lett, holttestét Kalocsa mellett, a Dunában találták meg. A gyermekkori traumák, a kirekesztés testvére idegrendszerét túlságosan megviselte. Andornak ebben a lelkiállapotban kellett színpadra lépnie. Örökre megtanulta, hogy a színház nemcsak játék, hanem kíméletlen munka is: bármi történik, az előadásnak le kell mennie.

Hallott arról, hogy szülővárosában, Kaposvárott, új színházi közösség alakult, országos hírű bemutatókat tartanak. 1972-ben jelentkezett hozzájuk segédszínésznek. Zsámbéki Gábor felvételiztette, s hasonló jelenet zajlott le, mint korábban a Pinceszínházban. Megint verset kellett mondania, s most se jutott az eszébe más, mint a Falu végén kurta kocsma, de Zsámbéki is megláthatott valamit benne, mert felvette segédszínésznek. Később színész lett, sőt rendezett is: 22 évet töltött a legendás társulatban.

Sokan próbálták azóta a kaposvári jelenség titkát megfejteni. Pedig a lényeg – ahogyan Lukáts Andor is mondja – a tehetségben rejlett. Olyan nagy kvalitású emberek jöttek össze egy műhelyben, akik aztán a hazai színjátszás legnagyobb alakjai lettek. Kaposvári színész volt Jordán Tamás, Lázár Kati, Koltai Róbert, Pogány Judit, Csákányi Eszter, Bezerédi Zoltán, Básti Juli, Molnár Piroska, majd Kulka János is. És a rendezők: Babarczy László, akit igazgatónak neveztek ki, Zsámbéki, Ascher Tamás, Mohácsi János. Reggeltől estig próbáltak, a színházban éltek. Hasonlóan gondolkodtak a színház közéleti szerepéről is. A díszleteket Pauer Gyula tervezte, aki később a Cipők a Duna-parton című emlékművet alkotta meg. A színpadi látványért felelt Szegő György is, a Műcsarnok jelenlegi igazgatója. A neves ellenzéki író, a majdani SZDSZ egyik alapítótagja, Eörsi István volt a dramaturg. Ő írta a Marat/Sade előadás dalszövegeit is. Peter Weiss darabját Babarczy választotta ki a társulat számára, s a rendezéssel Ács Jánost bízta meg. A darab a francia forradalom után játszódik a charentoni elmegyógyintézetben, ahol a betegként kezelt politikai foglyok újraélik a forradalom napjait. Az üldözött forradalmár, Marat címszerepét Lukáts Andor alakította. A szélsőséges karakterek, az őrültekháza közege számára eleve ismerős volt. Pályája talán legnagyobb alakítását nyújtotta ebben darabban, és az 1982-es bemutató színháztörténelmet írt. Mindenki értette, hogy az előadás valójában a Kádár-korszakról szól, egy tébolyult rendszerről, amelyben bezárva élnek az emberek. Ez volt az első előadás, amely nyíltan utalt az elárult forradalomra, és elsiratta ötvenhat hősi halottjait.

Akkora volt a siker, hogy Budapestről buszkaravánokkal érkezett a közönség, s mivel tavaszra esett a bemutató, a nézők hóvirágokat hoztak, teleszórták virággal a színpadot. A Marat/Sade-ot meghívták Belgrádba is, ahol megnyerték a Nemzetközi Színházi Fesztivált. A közönség felállva, sírva tapsolt.

Az előadást itthon egyfolytában be akarták tiltani, csakhogy már akkora volt a nemzetközi figyelem, hogy a hatóságok nem mertek fellépni. Így is gyakori volt a rendőri vegzálás. Megtörtént, hogy rendőrök be akartak menni a színházba, de az egész társulat kivonult eléjük. Nem engedték be az egyenruhásokat, akik inkább elvonultak. A hatalom végül is megtűrte az előadást, hisz forradalmat nem robbantott ki, a nemzetközi díjak pedig a szocialista kultúra presztízsét emelték.

A rendszerváltás után Lukáts Andor elhatározta, hogy megvalósítja régi álmát, és saját színházat alapít. Hívták 1994-ben a Katona József Színházhoz is, a régi kaposváriak közül Zsámbéki és Ascher is ott volt már. Lukáts eltöltött velük még nyolc évet a Katonában, s aztán nekifogott, hogy végre létrehozza a saját színházát, a Sanyi és Arankát. A valóságban ők egy hajléktalan pár voltak, a történetüket Lukáts Andor barátjával, Halász Péterrel játszotta el. A IX. kerületi önkormányzattól bérelt Lukáts egy pincehelyiséget, és megnyitotta a Mátyás utcában az ország első abszurd színházát. A meghívott vendégművészekkel sok premiert tartottak, kortárs operát is bemutattak. Az SZDSZ-es Gegessy Ferenc vezette önkormányzat támogatta őket, majd 2010-ben fideszes polgármestert választottak. Sem ő, sem a testület tagjai a lábukat sem tették be Lukáts színházába, és minden támogatást leállítottak. Andor pályázatait a minisztérium is elutasította, s elege lett a megalázó, bürokratikus hercehurcákból. Nem pályázott tovább. Viszont még évekig küszködött, hogy a saját pénzéből fenntartsa a színházat. Végül feladta: a Sanyi és Aranka több mint egy éve megszűnt.

Andornak jó pár filmterve, találmánya, ötlete is megvalósulatlan maradt. Kitalálta például, hogy minden évben legyen egy óra, amikor elnémul a világ. Álljunk meg a rohanásban, csituljon el a zaj, és legyünk együtt a közös csendben. Ez az óra a békét is jelképezné, hiszen ha a hatalmas csendben bárhol eldördülne egy fegyver, arra mindenki odafigyelne. Talán a gyerekkorban átélt golyózápor nyoma is ott van Andor csendvágyában. Úgy tervezte, a közös hallgatást néhányan elkezdik, s később egyre többen csatlakoznak hozzájuk. Engedélyt szerzett 1994-ben arra, hogy a Vörösmarty téren, ha nem is egy órát, de fél órát kapjanak a néma demonstrációra. Azonban mások épp akkorra szervezték oda a pincérverseny befutóját, úgyhogy a csendből csak negyedóra maradt. Így is több százan hallgattak a téren. A végén odament Andorhoz Gábor Miklós és a felesége, Vass Éva, és megköszönték az élményt. Babarczy László pedig azt üzente: „Luki, én is hallgatok.” Majd a kezdeményezés elhalt. Pedig Andor kitalálta a csendszobrot is, amelyet Khell Csörsz terveztetett meg: egy üvegharangban madártoll ütötte volna némán az időt. A szobor híre eljutott Amerikába is, Lukáts lehetőséget kapott arra, hogy a New York-i ENSZ-palotában állítsa ki, de ragaszkodott ahhoz, hogy a négy és fél méter magas szobrot köztéren helyezzék el. Ugrott az amerikai lehetőség. Itthon politikusokkal, hivatalnokokkal tárgyalt a szoborról, akadt, akitől segítséget kapott, de valahogy mindig többen voltak, akik gáncsoltak. A szoborállításból nem lett semmi.

Egy másik ötlete akkor jutott eszébe, amikor egy Vid nevű kis faluban forgatták a Portugál című filmet. A nyomorgó településen már csak három munkaképes ember lakott, és busszal juthattak volna el a legközelebbi munkahelyig. Ám a busztársaság úgy döntött, nem éri meg nekik ennyi utasért a járatot meghosszabbítani a faluig. Andor kitalálta, miként lehetne munkához juttatni a szegényeket, és szó szerint felvirágoztatni a környéket. Meghívott volna minden uniós országból egy-egy pedagóguscsaládot, hogy az EU-t jelképező körben facsemetéket ültessenek a faluban. Innen indultak volna azok a cseresznyefasorok, amelyeket már a helyiek ültettek volna el. A fák közt bicikliút is épült volna, szervizekkel, boltokkal, lángossütővel. Kereseti lehetőséget adott volna sokaknak. A fásítási és útépítési programot a következő falu folytatta volna tovább. A cseresznyefasor a határon is túlért volna, az uniót is körbenőtték volna a fák. Szép látvány lenne felülről, repülőgépről látni, ahogy Európa kontúrját kirajzolják a cseresznyevirágok. A program elindításához állami támogatás kellett. De az nem volt.

Lukáts Andor azonban nem az a megkeseredett, magába fordult alkat. Remek a humora, elképesztő a vitalitása, noha már 76 éves. Soha nem adja fel az álmait, még akkor sem, ha maga is tudja: nincs sok esély a megvalósításukra. Lázadó énje semmit sem kopott. Azt mondja, a Marat-előadás idején afféle proletár düh hajtotta, és ez düh azóta inkább erősödött benne. Szerinte sokkal rosszabb ma a helyzet Magyarországon, mint a hetvenes-nyolcvanas években volt. Pedig utálta azt a rendszert is, és egy percig nem kívánja vissza a kádári rendőrállamot. A jelenlegi hatalom viszont tudatos és cinikus módszerekkel tünteti el a közpénzt. Andor úgy véli, soha nem volt ekkora a szegénység. Az ország szellemi pusztítása, a kultúra szétverése sem volt soha ilyen mértékű. Kádárék rühellték a politikai tabukat döngető kaposvári színházat, de nem tették tönkre, nem vonták meg a támogatását. Ma a rendszerkritikus műhelyeket egy tollvonással lehet anyagilag lenullázni.

Meséli Lukáts, még a Katona József Színház tagja volt, amikor egyszer megkérdezte Zsámbékitól: miért ne sztrájkolhatna minden színház egyszerre egy napon át? Mert nem maradhatnak el az előadások, felelte Zsámbéki. Nemrég újra találkoztak a Sorskérdések kiállításán, s felidézték a régi beszélgetésüket. „Látod, Gábor – folytatta Andor –, ma már egy nap nem lenne elég. Egy hétig kellene sztrájkolni.”

Andornak egész ötlettára van arra, miként lehetne látványos ellenzéki demonstrációkat szervezni. El is mondta az egyiket a Hallgatói Hálózat valamelyik vezetőjének. Mivel kemény tél közeledett éppen, Lukáts azt javasolta, kérjenek fel szobrászokat, akik elkészíthetnék az Orbán-kormány életnagyságú jégszobrát. Majd végignéznék, ahogy az egész elolvad. A türelmetlenebbek hajszárítóval gyorsíthatnák az olvadást. A jeges hatalomból nem maradna más, csak egy zavaros, koszos tócsa.

Kérdezem Lukáts Andort: a portréja végén mi lenne most az ő sorskérdése? Azt kérdezné tőlünk: meddig tűrjük még, hogy egy embertelen rendszerben éljünk, olyan társadalomban, ahonnan lassan eltűnik minden humánum? Hogyan tudunk így elszámolni önmagunknak és a gyerekeinknek? Megtettük, amit tehettünk volna?