A bakelit emléke
Micsoda idők voltak! Emlékeznek? Miközben 1965 és 1971 között itthon az ifjúság farmer után kajtatott, a SZER-t és a luxembourgi rádiót hallgatta – ha éppen nem zenekart alapított –, a világ túlsó felén ezek voltak a lemezkiadás legtermékenyebb évei. Koncert koncertet követett.
Tudták-e például, hogy 1966 őszén a Grateful Dead lépett fel San Franciscóban, ám a „hálás halottak” nevét hibásan írta a plakátra a hebrencs vagy a kezdő bandát nem ismerő grafikus. Így: „Greatful.”
Feledhető apróság ez ahhoz képest, hány jóval súlyosabb konfliktus adódott akkoriban. Az USA-é Vietnamban, a diákságé Európa-szerte a tőkével, a színesek harca az egyenjogúságért, az apáké pedig lázadó gyermekeikkel az addig békésnek tűnt amerikai otthonokban.
Vagy százötven plakát és a rock halhatatlanjainak tárgyai, ruhái, hangszerei mellett érdekes aprónyomtatvány-gyűjteményt tár elénk a Kogart új, az 1965 és ’71 közötti évek zenei és vizuális kultúrájának emlékeit bemutató tárlata. Fesztiválprospektusokat, Buddy Holly egy 1956-ben kelt levelét, John Lennon és Yoko Ono közös ágyforradalmának plakátját („A háborúnak vége! Ha te is úgy akarod”) vagy egy darabot a San Franiscó-i Fillmore West táncterem juharfa padlójából. (Szigorúan a rajongók számára kimetszve és forgalomba hozva.) S vajon gondolta-e 1969-ben egy bizonyos Bert Yellen, hogy a woodstocki monstre rendezvény három napjára kiállított sajtóbelépője valaha kiállítási darab lesz? Egy frászt gondolta.
A pszichedelikus időket idéző válogatás két amerikai gyűjtőnek és egy rockszakgyűjteménynek köszönhetően jutott el hozzánk. Érdemes megnézni. Aztán sietni haza, és eltöprengeni, hová is pakoltuk legutóbb régi bakelitlemezeinket. Ne féljenek, meglesznek. És ugyanúgy szólnak ma is. S attól, hogy az a marha annak idején ráejtette a tűt, a B oldal második számának legelején ugyanúgy ott lesz az a kedves kattanás.
