2012

Itten tudniillik már megint vége a világnak. S ezúttal nem idegenek, nem ősállatok, bestiák, nem robotok, nem globális gazemberek törnek az életünkre, hanem maga a Természet. Vele szembesül az emberi természet. (Ahány, annyiféle.)

Nem hozom talán zavarba a kedves olvasót, ha elárulom: a gondolatok a látványnál halványabbak. Olyasmik, amikről átlag amerikai gyerekek tízparancsolata szól: légy rendes, légy becsületes, légy szolidáris. A katasztrófafilm ennél kevesebbet követel. Annyit: LÉGY! (Maradj életben!)

Akit nem kell szeretni, az a kövér, erőszakos milliárdos, aki ráadásul orosz is. (Mélyek a gyökerek.) Megjelenik viszont félig-meddig pozitív szereplőként Kína. (Mégiscsak ők vásárolják fel az USA államkölcsönkötvényeit.) A született honpolgárokkal nincs baj: meg-meginognak, amikor a Föld meg-megnyílik a lábuk alatt, de aztán visszatalálnak a jók közé. Pedig nincs könnyű dolguk. Jön a cunami, a láva, a magma, az eleven tűz, dől össze Róma, Párizs, Rio, a Yellowstone Park és Kalifornia, meg India, Kína, a pólusok elkóricálnak, a Mount Everestből minyon lett a farzsebünkben, a világ legmagasabb hegye Dél-Afrikában domborodik, és a többi.

Tessék elképzelni az elképezhetetlent! Itt sikerült.

Az autós-repülőgépes üldözés is ritka jó, mert nem a konkurens gengszterbanda vagy a rendőrség masináját kell elhagyni, hanem a nyomunkba eredt földrengést, terpeszkedő repedést, amely városokat dűt-borít, ront a tengerbe, füstöt fúj és lángot köp.

Aztán egy idő után – mily hálátlanok vagyunk – ezt az emberpörköltet is finnyásan megunjuk. A kidülledt szemeket, a sikoltó szájakat, a leeső repülőket, az egész Noé bárkáját pereputtyostul, mind az apokalipszis lovait és szamarait. Marad a prédikáció: aki túléli, megérdemli.

Nagyszabású katasztrófafilm a vajákos maják jóslata alapján. Sok néznivaló, abszurd izgalom. Lapos bölcsességek miheztartás végett: jobb élni, mint megijedni.

(Rendezte: Roland Emmerich.)