Zsidómentő német diplomaták

Georg Ferdinand Duckwitz alkalmasint az egyetlen német, aki megkapta a nácipárt arany jelvényét – és a Világ Igaza címét Izraeltől. A brémai kereskedő-család fia 1932-ben lépett be a nácipártba s annak külpolitikai osztályán dolgozott, Alfred Rosenberg, a fajelmélet egyik leghírhedtebb képviselője alatt. Néhány év után azonban visszahúzódott s egy német hajózási vállalat képviselője lett New Yorkban.Utóbb ismét kormányszolgálatba állt, hajózási szakértőként helyezték Koppenhágába, ahol azután a megszállt országban működő német követség diplomatája lett. Mikor 1943-ban tudomást szerzett arról, hogy deportálni fogják a dán zsidókat és a más országokból odamenekült társaikat, értesítette a tervről ismerőseit a dán gazdaságban, majd titokban Svédországba utazott, hogy a kormánnyal folytatott tárgyalásokon előkészítse az üldözöttek kimenekítését.

Duckwitz az 50-es években ismét diplomáciai szolgálatba lépett. Koppenhágai nagykövet, majd a tárca kelet-európai osztályának vezetője lett. Már e minőségében együttműködött Willy Brandt, akkori nyugat-berlini polgármesterrel, osztva annak nézeteit új keleti politika szükségszerűségéről. Amikor Brandt 1966-ban külügyminiszter lett, államtitkárként hozta vissza a szolgálatba a korábban nyugdíjba vonult Duckwitzot, aki fontos szerepet játszott a német-lengyel megbékélésben. 1973-ban hunyt el.

Michael Jovy katolikus családban született s hite szellemében szembefordult a Hitler-rendszerrel, fiatal társaival üldözött zsidókat bujtatott. 1939-ben ezért letartóztatták, hazaárulásért és tiltott szervezkedésért hat évi fegyházra ítélték. Amikor onnan 1944-ben a hírhedt büntető-osztaghoz vezényelték a frontra, sikerült megszöknie. A háború után felvették a külügyi szolgálatba, ahol több, mint 30 évig dolgozott, egyéb tisztjei mellett bukaresti nagykövet is volt. Amint Westerwelle megjegyezte: az ötvenes-hatvanas években távolról sem üdvözölte mindenki lelkesen a tárcánál a volt ellenállókat. „Duckwitz és Jovy a nagy kivételek voltak – a németeknek csak parányi kisebbsége vállalta a zsidók mentésének kockázatát. Amint tudjuk, vonatkozott ez a külügyi szolgálatra is: szörnyű tény, hogy német diplomaták részesei, tevékeny közreműködői voltak a Holocaustnak”, hangoztatta a miniszter.

Halászhajókon a svéd partokhoz

Az ősszel volt 70 éve, hogy az éj sötétjében halászhajók serege indult a dán partoktól a közeli svéd partok felé. Hétezernél több dán zsidót s ezernél több külföldi társukat mentettek át így a szabadságba – a lakosság közös kiállása üldözött honfitársaik mellett példátlan volt Európa nácik elfoglalta részén. A történelmi eseményt a napokban méltatták a Holocaust Emlékközpontban.

Therkel Straede, a Dél-Dániai Egyetem történész-professzora több, az egyébként ismert üggyel kapcsolatos félreértést oszlatott el előadásában. Alaptalan a legenda, hogy a dán király szolidaritásból maga is sárga csillagot hordott. Az akkor négymillió lakosú országban élő kereken tízezer dán zsidó soha nem viselt csillagot, nem korlátozták, még nyilvántartásba sem vették őket. A német megszállók eltűrték, hogy az északi, „árja” szomszéd nem hajlandó fellépni zsidó polgárai ellen, hiszen sok család évszázadok óta élt az országban. A deportálásukról szóló parancs csak 1943 augusztusában érkezett – ám mindjárt ki is szivárgott az ellenállókkal rokonszenvező Duckwitztól. Éppen zsidó ünnep lévén az üldözöttek még aznap el tudták hagyni otthonukat s nem maradt senki védelem nélkül: keresztény honfitársaik mindannyiukat befogadták, elrejtették – majd segítették őket lejutni a tengerpartra, ahonnan halászok vitték a menekülőket csónakjaikon, kis hajóikon a szomszédos Svédországba. Hétezer háromszáz dán üldözött és 700 családtagjuk, mellettük további 1.400, elsősorban Németországból menekült zsidó kerülte el így a deportálást, a majdnem biztos halált. A dánok bátor cselekvése mellett szükség volt persze arra is, hogy a svédek változtassanak magatartásukon. Az ország addigi, német-barát semlegességi politikájáról (Olaszországnak a háborúból való kiválása után) a szövetségesek felé fordult. Míg korábban nem fogadtak be zsidó menekülteket, ezt most lehetővé tették és nagyvonalúan gondoskodtak róluk. Így történhetett, hogy Dánia zsidó lakói közül csak 116 veszítette életét – beleszámítva a balesetben, öngyilkosságban elhunytakat.

Straede professzor szerint mintegy 30-40 ezer dán volt részese ennek a páratlan mentőakciónak – amelynek egyébként nem volt kifejezetten zsidóbarát jellege. Dániában a háború előtt (majd utána is) voltak antiszemita jelenségek, a zsidó származású honfitársakkal való szolidaritás a demokratikus hagyományok erejét mutatta. A dán polgár kultúrájával, a szabadság, az erkölcs, az egyenjogúság megszilárdult elveivel nem fért össze, hogy honfitársait valamely okból megkülönböztessék, üldözzék – kötelességének érezte, hogy a nagy veszélyek ellenére megvédje őket s ezzel hazája értékeit.

Történelmi tanulságok

Míg Izrael a Világ igazai sorában egyénileg ismeri el zsidó életek megmentőit, a dán nép az egyetlen, amelynek kollektíven adományozták ezt a címet. A történész, aki egyébként 50 magyar Holocaust-túlélő emlékeit is feldolgozta, szomorú fordulattal zárta az embermentés történetét: a háború után hazatérő dán zsidókat nem ritkán ellenségesen fogadták, így mintegy a felük 2-3 év után, miután úgy érezték, azt várják tőlük, hogy teljesen beolvadjanak a „felsőbbrendű” dán kultúrába, amely megmentette őket – végleg elhagyta hazáját.

Népe mély demokratikus elkötelezettségét hangsúlyozta Tom Norring, budapesti dán nagykövet is, mondván: értékeik közé tartozik a szilárd hit a demokrácia, a parlamentarizmus értékeiben. Erről beszélt, aligha véletlenül, Karin Olofsdotter, svéd nagykövet is: kormánya egyik legfontosabb feladatának tartja a harcot az antiszemitizmus és minden fajta egyéb megkülönböztetés ellen. Méltatta ebben az Európai Unió szerepét, amelyet éppen a béke, a szabadság megvédésére hoztak létre.

A dán zsidók megmentése bizonyítja, hogy a nehéz, szinte kilátástalan helyzetekben, a parancsok ellenében is lehetett nemet mondani, emberéletek ezreit megmenteni, hallhattuk Szita Szabolcstól. A történész, az Emlékközpont igazgatója szólt arról is: sajnálatos, hogy a Kárpát-medence szűkebb és tágabb térségében érezhetően hiányzik a közgondolkodásból, a nemzeti önismeretből azoknak az embereknek az emléke, akik önzetlenül, sok kockázattal mentették üldözött embertársaikat.