Zsenik és pancserek – oroszok a fronton

Oroszország május 9-én ünnepelte a nácizmus felett aratott győzelem 77. évfordulóját. Tette ezt teljes magányában, hiszen immáron a civilizált világ képviselői aligha jelentek volna meg a Vörös téren, ha meghívást kapnak. Erre számítva nem is kaptak. A Kreml még legközelebbi szövetségesét, Alekszandr Lukasenkót sem invitálta meg az ünnepségre. Vlagyimir Putyin a várakozásokkal szemben sem a győzelmet, sem pedig a hadiállapotot nem jelentette be. Előbbit aligha tudja felmutatni jelenleg Ukrajnában, utóbbi pedig kellemetlenül leszűkítené saját mozgásterét, hiszen egy totális háború Ukrajnával csakis Moszkva totális győzelmével zárulhatna. Putyin beszéde ehelyett rövid, tömör és persze a velejéig hazug volt.

Nem csak azért, mert egy senki által ki nem provokált fegyveres konfliktust festett le „elkerülhetetlen” preventív háborúként az oroszok elleni népirtásról és ukrán atomfegyverekről szóló, már jól ismert hazugságokkal indokolva, vagy mert adós maradt annak az ellentmondásnak a feloldásával, hogy vajon az ukrajnai oroszok védelméhez miként járul hozzá, hogy az orosz haderő szétbombázza otthonaikat Harkovban, Mariupolban, Herszonban. (Aligha várhattunk mást.) De azért is, mert saját katonáit csapta arcon azzal, hogy úgy állította be a háborút, mintha az csak a Donbaszban zajlana és mindig is csak ott zajlott volna. Hiszen mi van azokkal az orosz katonákkal, akik Mikolajivnál, Szumiban, Csernyihivben vagy épp Kijev külvárosaiban estek el?

Jójárt Krisztián cikke cikke teljes terjedelmében a 168 Óra hetilap 2022. május 12-én megjelent számában olvasható.

(Kiemelt kép fotó: Hiroto Sekiguchi / Yomiuri / The Yomiuri Shimbun via AFP)