Zöld professzor a Hofburgban

Ilyen szavazás még nem volt Ausztriában. Soha nem fordult elő, hogy vasárnap este legkésőbb tízkor ne hirdettek volna eredményt. A tanulságok közül a legfontosabbat már az első forduló után lehetett tudni: az osztrákoknak elegük van a beidegződésekbe merevedett jelenlegi rendszerből, abból, hogy a hatalmi pozíciókon a két egykori nagy párt osztozik. E frusztrációnak tudható be, hogy a szociáldemokraták (SPÖ) és a néppárt (ÖVP) jelöltje azonnal elvérzett, s két ellenzéki politikus jutott tovább a döntő fordulóba.

Az sem volt eddig megszokott, hogy ilyen homlokegyenest ellentétes nézeteket valló két rivális a Hofburg közelébe kerülhet. Eddig a kancellári és az államfői posztot mindig szociáldemokrata vagy néppárti politikus töltötte be, minden „kívülálló” esélytelen volt. Márpedig a szociáldemokraták és a néppártiak a sok évtizedes együtt kormányzásban alaposan összecsiszolódtak, és például az államfői feladatok felfogása tekintetében nehéz közöttük különbséget felfedezni. Emellett a sokáig lenézett Zöldek liberális jelöltje és a szélsőjobboldali Szabadságpárt politikusa csaknem azonos tábort sorakoztatott fel. Vagyis Ausztria mára megosztott országgá vált. Ezt a polarizációt nem enyhíti az a pozitívnak mondható tény sem, hogy a korábban inkább közömbös osztrákok most politikusabbnak tűnnek, mint valaha.

Az árok két partjáról egymásnak feszülő táborok ellentéte nem annyira ideológiai. A vesztes 49,7 százalékot elsősorban saját megélhetése érdekli, hétköznapi gondjai, amelyekről tapasztalatai szerint az elkényelmesedett szociáldemokraták már nem vesznek tudomást. A Zöldek egykori vezéréről ők azt feltételezik, hogy afféle értelmiségiként – a mellette kiálló ausztriai társadalmi elit támogatottjaként – nem alacsonyodik le az ilyen pórias szempontokhoz. Az FPÖ híveit nem érdekli, mit gondol Európa Ausztriáról, szélsőjobboldali populista országként leírja-e, viszont bőszíti őket, hogy az ellentábor holmi humánumra hivatkozva szorgalmazza az elesettek és menekülők befogadását, hitük szerint az ő rovásukra. Hiszik és tetszik nekik, hogy Norbert Hofer és az FPÖ hangsúlyozottan az ő érdekeik védelmezőjeként lép színre, és minduntalan a „kisemberek” jelöltjeként szólal meg.

A másik ötven – 50,3 – százaléknak viszont mindennél fontosabb, hogy Ausztriát szalonképes személy képviselje külföldön, hogy ne kelljen már megint a barna szín miatt mentegetőzni. Ezt statisztika is igazolja: a Miért választja ön Van der Bellent? kérdésre a legtöbben az Európa-párti politikát jelölték meg, s csak a sokadik helyen szerepel az a remény, hogy személyes jólétüket kedvezően befolyásolja majd az államfő személye. Van der Bellen hívei tudják, hogy szép dolog Ausztria mindenek fölé helyezése, ám Európa nélkül ez a kis ország egyetlen akut problémát sem képes megoldani. A szoros eredményből persze tanult a győztes: Van der Bellen ígéri, hogy jobban figyel a kisemberek gondjaira. Hiszen, és ezt már a vasárnap esti teljes bizonytalanságban nagyon határozottan jelezte riválisával együtt (mellesleg egy látványos kézfogás után): a legfontosabb most az árkok betemetése, a polarizáció megszüntetése. Ha megválasztják – mondta (és megtörtént) –, ő minden osztrák elnöke kíván lenni.

Norbert Hofer híveit mellesleg így legalább nem érheti újabb csalódás. Győzelme esetén hamar kiderülhetett volna, hogy ígéreteinek nagy részét nem tudja megvalósítani. Hiába szerette volna például meneszteni a kormányt, azért nem eszik ilyen forrón a kását. Nem véletlen, hogy eddig egyetlen osztrák elnök sem élt ezzel a papíron 1929 óta tényleg létező jogával. Hofer olyasmiket ígért, ami kivétel nélkül a végrehajtó hatalom hatásköre: az államfő aligha szólhat bele a törvényalkotás menetébe, nem határozhatja meg az adókulcs mértékét, nem utasítgathatja a kormányt. Hiába mondta, hogy majd elkíséri a kormányfőt az EU tanácsüléseire, ahol lobbizni fog Ausztriáért, ez egyszerűen nem lehetséges. Az EU működésének nem ismerete, avagy a félrevezetés szándéka állt e fura ígéret hátterében – mindegy is már.

Persze Van der Bellen is bizonyára megfontolja majd államfőként, hogy tényleg megtagadja-e a kormányalakítás jogát a – tegyük fel – választási győzelmet arató FPÖ elnökétől. Elnökké választásával ez a dilemma most távolabb kerül. Mellesleg Faymann távozása, Christian Kern kancellár új kormányának gyors beiktatása sok szavazatot hozott számára: kétkedők, csalódottak ezreiben éledt újjá a remény. Lehet, hogy ők nem is szavaztak volna – most másként döntöttek, hogy esélyt adjanak az új kormánynak.

A másik fontos feladat ugyanis a jó és hatékony együttműködés a jelenlegi koalícióval. Ezt nem feltétlenül kézzelfogható tettekkel kell (lehet) elősegíteni, hiszen ilyesmire az államfői jogkör kevés lehetőséget nyújt. Elég a stabilitás biztosítása – márpedig a mindig higgadt, logikusan gondolkodó professzor ebben minden bizonnyal jobb. Ő nem akarja fenekestől felforgatni Ausztriát – amit Hofer konkrétan ígért. Eközben ellenzéki párt képviselőjeként nehéz azzal vádolni, hogy elégedett lenne a vörös–fekete – szociáldemokrata–néppárti – kormányzással.

Az újságírók máris megelőlegezték a kérdést, amire Van der Bellen jó ideig számíthat még: vajon Európa egyik leggazdagabb államának lakossága miért támogatja felerészben a szélsőjobboldalt? Hogyan hódíthat ilyen mértékben a populizmus? A professzor szokása szerint alapos mérlegelés után válaszolt, ahogy teszi majd számtalan külföldi partnerének is: ezt a dolgot máshonnan kell nézni. Azt az 50 százalékot nem feltétlenül a szélsőjobboldali eszmevilág vonzza. „Csak” elégedetlenek az állapotokkal, kilátástalannak látják a jövőt, nem kérnek ebből a kormányból és változást a minden más erőnél dinamikusabb Szabadságpárttól remélnek. Most két év áll rendelkezésre annak bizonyítására, hogy a jelenlegi kormány is képes a pozitív változtatásokra. Nem lesz könnyű, hiszen az FPÖ immár 50 százalékos támogatottság tudatában mindent el fog követni az előrehozott választások kierőszakolásáért.