Walesa karizmája
Néhai Antall József klasszikusa, a „tetszettek volna forradalmat csinálni!” köszön vissza Lech Walesa meghurcolásának egész történetéből. Abban a koalícióban, amelyik kéjjel csócsálja a Szolidaritás-vezér, majd államelnök ügynöki múltjára vonatkozó adatokat, ott vannak az egykori szakszervezeti tömegmozgalom élvonalának csalódottjai, Walesa hajdani politikai ellenfelei, a másodvonal késői „nyomulói”, az önnön szerepüket utólag fényezők, a féltékenyek és irigyek, a szélsőjobb történészei, a másokra mutogató valódi ügynökök, a történelmet csak könyvből ismerő, de kiábrándult atyáik által „beoltott”, az igazságkeresők szerepébe öltözött ifjak. ACZÉL ENDRE írásának második, befejező része.
Amint e történet első részében elmeséltem, a kétezer embert (!) foglalkoztató Nemzeti Emlékezet Intézete (IPN), ez a kutatói, ismeretterjesztő, de ügyészi funkciókkal is felruházott óriási szervezet 2005-ben egy olyan ember (Janusz Kurtyka) irányítása alá került, aki a történészi elfogulatlanság paravánja mögé bújva – igen ritka kivételektől eltekintve – szinte kizárólag a volt miniszterelnök és jelenleg ellenzéki vezér (Jaroslaw Kaczynski), illetve annak államfőként parádézó ikertestvére (Lech Kaczyñski) politikai ellenfeleivel van elfoglalva.
Az ikrek hatalma
Kétségkívül bonyolult ügy, hogy a nemzeti ikonnak számító, amúgy még Nobel-békedíjjal is jutalmazott Lech Walesa miért politikai ellenfél. A legköznapibb emberi-politikusi érzület, a féltékenység csak egy ok. A döntő (bár részben ebből táplálkozó) ok az a jobboldali-fundamentalistának is mondható meggyőződés, hogy „a” kommunistákkal már 1980 nyarán sem lett volna szabad kiegyezni, de 1989 áprilisában végképp nem; s hogy Walesának mint államfőnek egyszerűen és közönségesen le kellett volna számolnia a régi rendszer egész nómenklatúrájával, politikailag és gazdaságilag levegőhöz sem lett volna szabad juttatnia azt a lengyel baloldalt, amely az ezredforduló után – politikai értelemben – szabályosan kivégezte önmagát.
A Kaczynskiaknak, akik ennek az évtizednek a közepén jutottak ikerhatalomhoz, máig az a fixa ideájuk, hogy az „igazi” rendszerváltozást – tizenöt évvel a megtörténte után – ők voltak hivatottak végrehajtani, mindenekelőtt erkölcsi értelemben. Ha már egyszer nem osztottak nekik lapot – vagy ha igen, akkor csak kicsit – a megelőző hosszú időszakban. Ebben a vállalkozásban lett és maradt is eszközük az IPN, amely kedvére horgászgat az állambiztonság iratai között, és időnként „bedob” egy-egy olyan nevet, mint amilyen a két perióduson át szolgáló, volt baloldali köztársasági elnöké, Kwaœniewskié vagy újabban Lech Walesáé.
Walesáról tudni kell, hogy az általa túlontúl is jól ismert, egykor mellette szolgáló Kaczynski ikreket soha nem szívelte, akkor pedig, amikor hatalomra jutottak, ellenzékük, a mai miniszterelnök, Donald Tusk vezette konzervatív-liberális Polgári Platform (PO) mellé állt. Legidősebb fia a PO színeiben lett parlamenti képviselő.
Gorbacsov bólintott
Van tehát ok rá, hogy lepiszkálják róla azt a karizmát, amely okkal ragadt rá. Talán akadt volna más módszer is, mint besúgóvá nyilvánítani, de hát ismerjük itthonról is a harci módszereket, eszközöket.
Walesa múltját – túl az ordenáré gyanakvást keltő ügynökvádon – két ponton lehet piszkálni. Az egyik a Szolidaritás 1980 augusztusa és 1981 decembere, a katonai hatalomátvétel közötti időszak. A Szolidaritás-vezér környezetében kétségkívül voltak olyan emberek, akik úgy gondolták, hogy élve a kommunista hatalom nyilvánvaló gyöngeségével, széthúzásával, bizonytalanságával, a tízmillósra nőtt Szolidaritás-tagság erejével meg lehet dönteni a rendszert.
Walesának sikerült ugyan kézben tartania mozgalma radikálisait, és folyamatosan keresni a megegyezést az akkori Lengyel Egyesült Munkáspárt vezetésével (erre sarkallta az egyház is), de szervezetének „önmozgása” olyan erős volt, hogy a dolog kenyértörésig fejlődött.
Walesa pragmatikus ösztönei ma olyan emberek visszaemlékezéseiben, mint a Szolidaritás „második embere”, Andrzej Gwiazda, vagy az egész tengermelléki sztrájkmozgalmat kirobbantó darukezelő, Anna Walentynowicz, egyfajta vádirattá minősülnek át. Õk – akkori és mai énjükkel – forradalmat, erőszakosat, véreset csináltak volna, de nem tudtak, következésképp visszamenőlegesen csinálnak. (Kaczyñskiék és az IPN hálásak is érte.) Walesa nem vezérük, hanem árulójuk, aki az „ő hátukon” került a mozgalom élére, majd nem azt csinálta, amit megköveteltek volna tőle.
Szomorú történet. Alapja az, hogy Gwiazdáék az utóbbi negyedszázad politikájában teljesen marginalizálódtak, még szobrot se kaptak, legfeljebb néhány rendjelet. (Gwiazda ma, túl a hetvenen, az IPN kuratóriumának tagja, és azzal vádaskodik, hogy a tengermelléki sztrájk a politikai rendőrség műve volt, s benne vezető szerepet játszott a lengyel szenátus mai elnöke, természetesen a PO politikusa: Bogdan Borusewicz.)
Wa³êsa nemszeretemségének fő oka persze nem 1980, hanem 1989, az a bizonyos kerekasztal, ahol a Szolidaritás még mindig illegális, de már két éve szabadon szervezkedő vezérkara kiegyezett Jaruzelskiékkal. Ezzel az aktussal Walesa vezette ugyan át Lengyelországot a kommunista államok közül elsőnek a parlamenti demokráciába, de ma divat ezt az 1989 áprilisában született megegyezést olyan osztozkodásnak feltüntetni, amelyik esélyt adott „a” kommunistáknak mindössze pár hónapi túlélésre. Az adott viszonyok közepette persze – Gorbacsov rábólintásával – csak ennyire tellett, de az IPN által gerjesztett mai hangulatból az jön elő, hogy Wa³êsa – mint hajdani ügynök – forradalom helyett ismét a kompromisszumok útját járta.
És ehhez a tézishez lelkesen tapsolnak mindazok, akik a rendszerváltozás jótéteményeiből – akár politikai, akár gazdasági értelemben – kimaradtak; akik az azóta eltelt időszak minden erkölcsi sarát e kiegyezés számlájára írnák. Akik sehogy se tudják megemészteni, hogy „nem tetszettek forradalmat csinálni”.
Pisi és szenteltvíz
Maga Walesa kétségkívül rosszul éli meg ezeket a támadásokat, az IPN nyíltan vagy rejtve finanszírozott, könyv alakú förmedvényeit. Amikor odaért a 24 éves, az IPN alkalmazásában levő történészpalánta, Zyzak ostoba és alávaló vádaskodásainak ahhoz a fejezetéhez, hogy ő, nyolcévesen már annyira istentagadó volt, hogy belepisilt a szenteltvíztartóba, blogjában megkérdezte a róla szóló leleplező könyv szerzőjét: ugyan tudja-e, hogy milyen magasan van egy szenteltvíztartó? Mert olyan magasan, hogy azt egy nyolcéves gyereknek a feje sem éri el, nemhogy a... A továbbiakban nem viccelt. Közölte: ha nem tisztázzák az ügynökvádak alól, visszaadja a Nobel-díját, és örökre elmegy Lengyelországból. Az 1989. áprilisi kerekasztal-megállapodás gdañski évfordulós ünnepségein pedig nem vesz részt. Ettől térden csúsztak előtte egykori harcostársai – és ő elment mégis. Percekig éljenezték.
De az IPN elnöke, Kurtyka azt üzente neki, hogy noha kétségkívül ő „a hős abban a menetelésben, amelyet a lengyel nép önnön szabadságának kivívása felé indított”, mint közszereplő nem menekülhet a politikai pályafutását negatív módon elemző írások elől. Mert Lengyelországban szólás- és véleményszabadság van, s ez a jog mindenkit megillet. Fura volna, ha ezt a szabadságot éppen ő próbálná korlátozni – hangzott az álszent, magyarra könnyen fordítható üzenet.
Kapcsolódó cikkek:
Walesa volt ”Bolek”, az ügynök?
