Vlagyimir Putyin a Szovjetunió összeomlása előtti állapotok visszaállításán dolgozik, szövetséget ajánl a volt csatlós országoknak
E sorok szerzője itt árulja el: ötven évvel ezelőtt Moszkvában járt jutalomúton egy békevonattal. Jogos kérdés, hogy mi az a békevonat. Egy szerelvény turista, aki jutalomból vagy mérsékelt áron utazhat valamilyen szovjet célpont felé. A program inkább politikai, mint turisztikai, célja a barátság erősítése, de megengedett némi bevásárlás, esetleg kisebb-nagyobb üzletelés is. Nyeremény volt ez az út, mert a szerző akkor egyetemi hallgatóként megnyert egy Ki tud többet a Szovjetunióról? címmel rendezett fővárosi vetélkedőt. Ezt a Nagy Októberi Szocialista Forradalom ötvenedik évfordulójára rendezték. Dekoráció és zászlótömeg lepte el az akkori Szovjetuniót és különösen Moszkvát. Még mindig emlékszem azokra a „jubileumi viccekre”, amelyekkel a szovjet polgárok vidították egymást a propagandaözönben. Ötven év mindenképpen hosszú történelmi korszak, még egy ekkora birodalom életében is az. Pár évvel Nyikita Hruscsov megbuktatása után a légkör éppen csak elkezdett hűlni. Egyetemi diákszállón már másolták a tiltott szövegeket, verseket. A rendszer szigorodott, de a sztálini bűnök hruscsovi leleplezése végzetes csapás volt. A hasonló rezsimek nem viselik el, ha kimondják, hogy az alapító mítoszok lényege a hazugság. Nehéz volt az enyhülés szakasza után „visszafagyasztani” a viszonyokat. A szovjet rendszer a sztálinista elvekhez és hazugságokhoz való visszatérést választotta. Ezt tökéletesen végrehajtani viszont lehetetlen volt. A gorbacsovi glasznoszty jelentős csapás volt, megrendítette a diktatúra történelmi hazugságfundamentumát. Nem sokkal később azonban kiderült, hogy a társadalom jelentős része továbbra is ragaszkodik a megszokott mítoszokhoz.
Száz évvel a forradalom után egy volt kommunista párttag Oroszország elnöke, aki állambiztonsági tisztként a rendszer belső köréhez tartozott. Disszidens, másként gondolkodó semmiképpen nem volt.
Vlagyimir Putyin 18 éve első embere országának, nálánál hosszabb ideig a cárizmus után csak Sztálin volt a Kreml ura. Látszólag leválthatatlan vezető, és úgy látszik, egyre inkább szükségét érzi a restaurációnak. Putyin egyik leggyakrabban idézett mondatában 2005 áprilisában azt állította, hogy a 20. század legnagyobb geopolitikai katasztrófája a Szovjetunió összeomlása volt. „Az orosz nép számára pedig valódi dráma lett. Állampolgáraink és honfitársaink tízmilliói rekedtek az Orosz Föderáció határain kívül.” Az orosz elnök uralmának évei alatt változó intenzitással dolgozik azon, hogy visszaállítsa – lehetőségei szerint – a Szovjetunió összeomlása előtti állapotokat, legalábbis azok egy részét.
Putyin a jelek szerint nem arra törekszik, hogy visszaállítsa a kommunista ideológiát, nincsenek társadalmi reformer álmai sem. Sőt, nem ideálja a társadalmi egyenlőség gondolata sem,
rendszere az erőszakszervezetek által irányított államkapitalizmus és a milliárdos oligarchák gazdasági együttélésének terméke.
Sokak szerint eközben ő maga lett Oroszország egyik leggazdagabb embere. Putyin nem adta fel a modernizáció szovjet vágyát, igaz, ez a törekvés munkált egyes hajdani cárokban is Nagy Pétertől kezdve. Eközben képtelen legyűrni a rendszer belső ellentmondását, vagyis leválthatatlan vezetésű önkényuralomként akarja megőrizni Oroszországot. Ez viszont bonyolítja a piac érvényesülését, a gazdaság teljes bekapcsolódását a világgazdaságba, az emberek és a technológiák áramlását. A rendszer elkerülhetetlenül militarizált marad, az orosz tudomány és a mérnöki tehetség eredményei csak a hadiipari fejlesztésekben valósulhatnak meg. Hiába vannak szellemi kapacitásai és tőkéje, Oroszország legfeljebb másodszereplő a világgazdaságban. Fő erőforrásának pedig megmaradt a szénhidrogén-kivitel. Ez adott egy ideig és bizonyos földrajzi körben politikai és gazdasági szerepet Putyin Oroszországának, de ez is múlóban van. És kiderült, mennyire függ az orosz gazdaság a kőolaj és a földgáz árától, és joggal tart az új típusú megújulóenergia-termelő technológiáktól.
A rendszer tele van ellentmondásokkal. Oroszország vezető csoportja egyszerre szeretné visszaszerezni azt a pozíciót, amelyet a hidegháború idején a Szovjetunió birtokolt, miközben szeretné élvezni az elmúlt évtizedekben megismert nyugati életformát. Eközben időről időre lépéseket tesz azért, hogy felszámolja a Szovjetunió összeomlása miatti helyzetet. A volt köztársaságok egy részét – ahogy az egykori csatlós államokat is – látszólag leírták. Legfeljebb különböző szövetségi rendszerekkel, szabadkereskedelmi és politikai-biztonsági szövetségekkel kapcsolnák össze Oroszországgal. Sokkal elevenebbnek látszik és jóval többet beszélnek az úgynevezett russzkij mir, azaz az orosz világ kérdéséről.
Matyilda botrányt okoz
Amint lapunkban már korábban jeleztük, október 23-án erős biztonsági intézkedések közepette bemutatták Szentpéterváron a Matyilda című filmet, amelyet Alekszej Ucsityel rendezett. Nagyszabású jelmezes filmalkotásról van szó, amely a későbbi II. Miklós cár és Matyilda Kseszinszkaja (Matylda Krzesińska) lengyel születésű balerina kapcsolatáról szól. A trónörökös nagyherceg és a táncosnő között valóban intim kapcsolat volt, amely akkor szakadt meg, amikor Miklós elvette feleségül Alix von Hessen-Darmstadt német hercegnőt, majd pedig trónra lépett. A filmben ugyan erről nincs szó, de a táncosnő ezután két másik Romanov nagyherceggel vigasztalódott, egyiküktől fia is született. Andrej nagyherceg a forradalom után feleségül vette, s Párizsban több éven át balettiskolát vezetett.
A film bemutatását szélsőséges vallásos körök majdnem megakadályozták. Arra hivatkoztak, hogy a viszony bemutatása káromlás, hiszen a bolsevikok által kivégzett II. Miklóst az orosz egyház mártírként a szentjévé avatta. A rendező ügyvédjének autóját felgyújtották, a filmterjesztő cégeket megfenyegették. A hatalom végül nem engedett a nyomásnak, és elutasította a szélsőséges vallásos körök cenzúráját.
Putyin megnyilatkozásaiban az orosz világ elsősorban az Orosz Föderációt és a rajta kívül élő honfitársakat jelenti. Néha az orosz diaszpórát,
beleértve az Izraelben élő orosz anyanyelvű és kultúrájú zsidókat is. Ebben az értelemben ez elsősorban nyelvi, kulturális, civilizációs közösség.
Az orosz világ problematikája összetettebb lesz, amennyiben felvetődik, márpedig felvetődik, hogy fontos összetevője az orosz pravoszláv ortodox egyházhoz való tartozás. Nem mindenki vallásos persze, aki orosz kultúrájú, vagy ha az, akkor sem feltétlenül ortodox. Putyin maga demonstratívan templomjáró ortodox keresztény lett. Az ilyen változások lehetségesek. Azt azonban kiválóan tudja, hogy az Orosz Föderációban sem mindenki orosz, sok millióan nem is keresztények, hanem például hitbuzgó muzulmánok. És még ehhez jön a magyarul csak igen körülményesen megmagyarázható nyelvi ügy, hogy az orosz és az oroszországi szavakat, azok jelentését fontos megkülönböztetni.
Nem mindenki orosz, aki oroszországi, és lehet orosz, aki nem oroszországi. Lehet például ukrajnai orosz, vannak is vagy tízmillióan. És nem kevesebben vannak azok, akik ukránnak mondják magukat, de családjukban kizárólag oroszul beszélnek, olvasnak. Ők hová tartoznak? Fehéroroszország a harmadik keleti szláv állam, ahol az orosz is hivatalos nyelv, sőt, ott ez az inkább használt nyelv. A fehérorosz nyelvet inkább Alekszandr Lukasenko elnök ellenzéke részesíti előnyben. Az ország politikai vezetése mégis inkább elutasítja, hogy az ország vagy általában a fehéroroszok az orosz világ részét képeznék. Szvetlana Alekszijevics, a 2015-ös irodalmi Nobel-díjas oroszul ír és Minszkben él. Az apja fehérorosz, az édesanyja ukrán volt. Tipikus szovjet család. Díjának, amelyet a szovjet emberi sorsok megrázó ábrázolásáért adtak, sem a saját országa, sem a hivatalos Oroszország nem örült. Kizárták az orosz világból, nem nyelvi, hanem tartalmi okokból.
Putyin a Krím félsziget annektálását és a kelet-ukrajnai szakadár mozgalmak támogatását úgy állítja be, mint az orosz világon esett sérelmek korrekcióját. Ez az érvelése felettébb sikeres a hazai belpolitika szempontjából. A Krím visszaszerzése helyreállította odahaza rogyadozó presztízsét, és népszerűsége ismét magasba emelkedett. Az oroszok szemében végre teljesített egy nemzeti ügyet, visszaszerzett egy darabot az elvesztett nagyságból. Az orosz politika a posztszovjet időszak nagyobb részében arra törekedett, hogy Ukrajnát függő helyzetben tartsa. Az orosz világ azonban csak az ukrajnai társadalom egyik felét csábította. Nyugat-Ukrajna a csábítást elutasította, és végül a választásokon, ha nem is nagy többséggel, de az európai út hívei győztek. Közben voltak választási csalások, erőszakos beavatkozások, volt a kijevi Majdan tér megszállása. Ez világszerte azt a benyomást keltette, hogy az ukránok nem akarnak maguknak orosz világot. Akárhogy is, de az Ukrajnában zajló események egyfajta frontot hoztak létre. Az egyik oldalon az orosz világ képében megjelenő kulturális, hatalmi, politikai és üzleti restauráció áll, a másikon pedig egy új, nem orosz nemzeti identitás, amely magát a Nyugathoz kötné. A Krím és a kelet-ukrajnai szeparatizmus nemcsak az orosz, de az ukrán nacionalizmust is megerősítette.
Az orosz világ és a Nyugat másik lehetséges konfliktusforrása a Baltikumban van. Lettországban és Észtországban nagyszámú orosz él. Sokan fokozatosan megtanulják az állam nyelvét, és azonosulnak vele. Mások azonban egyfajta hontalanként, kulturális-nyelvi száműzöttként élnek ott. Több elemző feltételezi, hogy az orosz hatalom könnyen felhasználhatja ezeket a százezreket a maga politikai céljaira. Dmitrij Trenyin, a Carnegie Békealapítvány moszkvai központjának igazgatója azt állítja, hogy
Oroszország stratégiai céljai csak a keleti szláv, pravoszláv világra terjednek ki, és a Baltikum ennek nem része. Ezért a kutató szerint a baltiaknak, lengyeleknek nem kell tartaniuk az orosz hatalmi törekvésektől.
Arra viszont ő sem ad választ, hogy az orosz világ tágabban értelmezve magában foglalja-e a pravoszláv, ortodox világot. Kiterjed-e Moldovára, a Balkánra is? Az orosz elemzők többsége megalapozatlan vádként kezeli az orosz imperialista célokról megjelenő nyugati írásokat, politikai kijelentéseket. Szerintük épp a Nyugat az, amely a „színes forradalmakkal”, demokratikus ellenzéki erők és nem kormányzati szervezetek támogatásával, a nyugati liberális eszmék terjesztésével az orosz kulturális térre, a pravoszláv kultúrára támad.
Egyelőre úgy látszik, hogy a vélemények nem közelednek. A forradalom után száz évvel Oroszország még mindig nem döntötte el, milyen égtájhoz tartozik. A szlavofilek és zapadnyikok, szlávbarátok és nyugatosok több mint 150 éves csatája tovább tart.
