Visszavonulóban

Noha az ENSZ szakértői csak most hétfőn küldték el semleges (finn, svéd) laboratóriumokba azokat a mintákat (ürülék- és vérminták, egyebek), amelyeket a Damaszkusz külvárosaiban végrehajtott – valószínűleg vitathatatlan – ideggáztámadás színhelyein összegyűjtöttek, Nagy-Britannia miniszterelnöke, de különösképp az Egyesült Államok külügyminisztere (John Kerry) ellentmondást nem tűrően hangoztatta az Aszad-rezsim bűnösségét, felelősségét és a büntetésre méltó voltát. Függetlenül attól, hogy a britek háromszázötven, az amerikaiak viszont másfél ezer halálos áldozatról véltek tudni, tehát sem biztos ismeretük, sem bizonyítékaik. Függetlenül attól is, hogy az oroszok dokumentálták: a szíriai lázadók kezén igenis volt és van vegyi fegyver, amelyet fél évvel ezelőtt kormánykatonák ellen be is vetettek. Putyin elnök pedig azt mondta: mivel Aszad hadserege offenzívában van, ugyan miért kéne vegyi fegyvert alkalmaznia ártatlan civilek ellen? Tényleg, miért?

Kevéssé fogunk afölött időzni, „ki” és „mikor”. A helyzet politikuma – olykor komikuma – érdemel elemzést, különösen a brit konzervatív kormány téves számítása, valamint és nem kevésbé az Egyesült Államok és Nagy-Britannia stratégiai szövetsége.

Följegyezték, hogy háború és/vagy béke kérdésében brit kormány a 18. század vége óta nem szenvedett vereséget a parlamentben. Most se kellett volna, hiszen a konzervatív–liberális koalíciónak jóval száz fölötti mandátumtöbbsége van az alsóházban. De – az amúgy okos és tehetséges – David Cameron miniszterelnök vagy a csillagok állását olvasta rosszul, vagy egyszerűen nem volt hajlandó komolyan venni saját képviselőtársainak morgolódását. Majdnem kizártnak tartom, hogy ne tudott volna róla: a konzervatív honatyákat és -anyákat valósággal bombázzák e-mailekkel választókerületi híveik, hogy ne szavazzanak egy újabb (Irakot és Afganisztánt követő, balul sikerült) katonai kaland mellett. Kizártnak tartom továbbá, hogy Cameron ne tudott volna a teljesen negatív közvélemény-kutatási eredményekről, vagy ne olvasta volna a bulvársajtó konzervatív jobboldalán elhelyezkedő Daily Mail egyre vitriolosabb, intervencióellenes vezércikkeit.

Mindennek ellenére múlt csütörtökön visszahívta nyári szabadságáról a parlamentet, és bízva abban, hogy minden kormányoldali lázongás dacára az ellenzéki munkáspárt képviselőinek nagy része vele fog tartani, benyújtott egy akár lazának is mondható határozati javaslatot, amely arról szólt, hogy a britek részt vesznek Aszad megbüntetésében, „ha ez szükségessé válik”. Cameron úgy gondolta, hogy magáról a tényleges bevetésről egy további parlamenti szavazás fog dönteni.

Pestiesen szólva, „ráfázott”. Tizenhárom szavazattal alulmaradt a szavazáson. Harminc „saját” képviselője bizonyíthatóan ellene szavazott, liberális partnerei valószínűleg testületileg (Nick Clegg pártja már az iraki beavatkozást is ellenezte), a Munkáspárt meg maradék nélkül. Többtucatnyian távolmaradásukkal tüntettek, nyilván azért, hogy később, ha a Szíriára zúdított rakétaeső semmilyen kézzelfogható eredménnyel nem jár, választóik előtt ne kelljen mentegetőzniük. Mondjuk az erősen kalkulálható civil áldozatokért.

Szó, mi szó, Ed Miliband, a Munkáspárt vezére darab ideig (múlt keddig) valóban azzal hitegette Cameront, hogy a szavazásban melléje fog állni, ami történetesen nem ejtett volna foltot a párt tekintélyén, mert – hogy mással ne példálózzunk – az ikonikus Tony Blair arcrándítás nélkül beszállt George W. Bush hazugságokra épített iraki háborújába; sőt, Amerika barátai közül ő szállt be csak igazán. Afganisztánban: dettó. A Munkáspárt számára a transzatlanti szövetség éppolyan szent tehénnek számított, mint a konzervatívoknak.

Csakhogy Miliband és az árnyékkormány mérlegelni kezdte, hogy jó-e a pártnak, ha „belerohan” egy újabb háborúba. Kibúvókat kezdett keresni. Logikusakat. Várjuk meg az ENSZ-szakértők jelentését. Használjunk ki minden lehetőséget, amit az ENSZ nyújt. (Ad notam: semmilyet nem nyújtott és ígért, mert eleve tudni való volt, hogy az oroszok és a kínaiak mindent megvétóznak.) Cameronnak – pláne azután, hogy a csütörtöki szavazás előestéjén Miliband megtelefonálta neki a várható munkáspárti magatartást – világossá kellett válnia, hogy veszíteni fog. Ami meg is történt. Érdekes módon a kormány minden dühe Miliband ellen fordult (mintha a sajátjai „árulása” meg se történt volna), és egy miniszterelnökségi ember – név nélkül persze – azt a brit politikai nyelvezetben teljességgel szokatlan mondatot ejtette ki a száján a The Times tudósítójának, hogy Miliband (igen, így!) „egy kib...tt pi...a, egy szilárd fos”. Maga Cameron politikusabban adott hangot csalódásának: azzal vádolta meg Milibandet, hogy cserbenhagyta Amerikát, és (Szergej) Lavrov (orosz külügyminiszter) oldalára állt.

De John Kerry amerikai külügyminiszter valószínűleg úgy gondolta, hogy bizony nem egy brit párt, hanem Nagy-Britannia hagyta cserben Amerikát. Különben nem dicsérte volna Franciaországot mint az Egyesült Államok „legrégebbi szövetségesét” (értsd: a 18. századi függetlenségi háború óta), amely készen áll arra, hogy „a gazember és gyilkos Aszadot” megbüntesse. Nagy-Britannia nevét ki se ejtette a száján.

Érezvén a magányt, amely körülveszi – Franciaországnak nincs mozgósítható ereje a térségben, a Charles de Gaulle repülőgép-hordozó Toulonban „üdül” –, Barack Obama múlt szombaton világossá tette, hogy noha kongresszusi felhatalmazás nélkül is ráküldheti a Tomahawk rakétákat Aszad stratégiai állásaira, nem teszi, inkább rátolja a felelősséget a kongresszusra. Bölcs döntés volt, de nem születhetett volna meg a brit parlament döntése nélkül. Cameron azt mondta, a brit nép – képviselői útján – világossá tette, hogy nem kér az erő alkalmazásából, és ő ezt tudomásul veszi, nem is kér második szavazást. Obama szinte szó szerint magáévá tette a cameroni „ideológiát”, mondván, hogy az erő alkalmazásához csak „az amerikai nép képviselőinek felhatalmazásával” nyúl.

Meglátjuk, mi lesz az eredmény, amelyre egy kicsit várni kell. Amiképp az ENSZ-szakértők jelentésére is, továbbá – nem mellékesen – azoknak a tárgyalásoknak az eredményére, amelyek a most, Szentpéterváron folyó G20-as csúcstalálkozó mellékén (vélhetően) Szíriáról is folynak...