Visszavonulás
Tizenhét teljes órán át gyötörték egymást az euróövezet pénzügyminiszterei, majd állam- és kormányfői, míg végre hétfőn hajnalban egyhangú szavazással döntöttek arról, hogy Görögország újabb, immár a harmadik mentőcsomaghoz juthat; ezzel kibújhat csődközeli állapotából és megtarthatja az eurót. Egyébként az ország elképesztő, 320 milliárdos adóssághegyen ül, miközben már „elfogyasztott” két, összesen 240 milliárd értékű, az unió, az Európai Központi Bank és a valutaalap által összeadott kölcsönt. A görög gazdaságnak nincs meg az a jövedelemtermelő képessége, hogy ezt a pénzt valamikor is visszafizesse. Legfeljebb egy hányadát tudja majd törleszteni, feltéve, hogy az adók emelése, a kiadások csökkentése és a privatizáció révén az államháztartás megfelelő bevételekhez jut.
Alekszisz Ciprasz miniszterelnök és radikálisan baloldali Sziriza pártja januárban azzal nyert választást, hogy véget vet az öt éve tartó, „fojtogató megszorításoknak”. Tény, hogy Ciprasz elődei jó néhány takarékossági intézkedést bevezettek, de jelentősen csökkent a GDP, nem kevésbé jelentősen növekedett a munkanélküliség, ám az a bizonyos „fojtogatás” mégsem lehetett olyan mértékű, hogy nyomában fizetésképtelenség és csődközeli állapot álljon elő. Ez a kettő ellentmond egymásnak. Talán mégsem volt annyira energikus az a takarékoskodás, ahogyan mondták, és ha mondták, hazudtak. Ebben sajnos a görögöknek van előéletük.
Ellenpéldákat viszonylag könnyű találni, csak az emlékezetet kell egy kicsit frissíteni. Lengyelországban 1989 és 1991 között az úgynevezett Balcerowicz-program a keresztségben a „sokkterápia” nevet kapta, mert néhány hónap leforgása alatt, elképesztő áldozatok árán, átállította az életképtelenné vált szocialista tervgazdálkodást a piacgazdálkodás sínjeire. Hogy sokkolta az országot, afelől semmi készség, annyian vesztették el az állásukat. De utalhatunk Magyarországra, a Bokros-csomagra is. Az ugyan kevésbé történelmi feladatot teljesített, mint a Balcerowiczé, de súlyos nadrágszíjszorítással és tömeges privatizációval járt. A szakadék széléről rántotta vissza a Horn-kormányt, megalapozta a növekedést, lenyomta az inflációt, helyreállította a pénzügyi egyensúlyt, felpörgette, majd fokozatosan lenyomta az inflációt. Mondhatnánk erre, hogy sem a lengyeleknél, se minálunk nem volt euró, azaz mindketten élhettünk a monetáris szabadsággal (ami az euróövezeti tagoknak nincsen), de a lényeg az, hogy ha a megszorítások és a velük járó reformok valóban komolyak, és megvan mögöttük a politikai elszántság is, akkor célhoz vezetnek. A lengyel–magyar mutatványt jóval később megismételte Szlovákia és Litvánia (ma mindketten eurósok), éhséglázadással, brutális jövedelemcsökkenéssel, de mindketten gatyába rázták gazdaságukat. Nem véletlen, hogy manapság ők ketten lázadoznak erősen a harmadik görög mentőcsomag ellen, mert egyikük sem hitelből, hanem önerőből valósította meg a kurzusváltást.
Légvárak
Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy a „fojtogatásnak” van értelme, ha a látszólag keményen takarékoskodó országban nem tűnik el a segélyezők/hitelnyújtók pénze, na meg a költségvetés bevétele.
Én a fiatal, elszánt Cipraszból annyit értek, hogy az elődök félreformjait nem óhajtotta folytatni, mert eredménytelenek voltak, csak épp a gyógymód, amelyet kitalált, közönséges légvárnak bizonyult. Amit nem értek: komolyan gondolta? Komolyan hitte, hogy a hitelezők előállnak egy olyan reformcsomaggal, amely szembemegy a Sziriza választási ígéreteivel („Holnaptól minden jobb lesz!”), és akkor ő összecsődíti népét, megszavaztatja a csomag ellenében, s ettől azok, akiknek pénzük van, nyomban betojnak? Mondván: a demokratikus akarattal illetlenség szembeszegülni?
Nos, ha ez nem kell nektek, akkor kaptok rosszabb, akár brutális feltételeket is. Ez volt az euróövezet hangadóinak – élükön persze a németekkel, a legnagyobb donorokkal – válasza, tudniillik ők úgy értelmezték a július 5-i népszavazást, hogy Ciprasz zsarolni akart. Márpedig ezt nem engedték. (Egyébként is érdekes helyzet az, amikor az adós zsarolja a hitelezőt, holott nincsenek hozzá eszközei.) Elszántságra elszántság volt a válasz, és nem Ciprasz, hanem Merkelék oldották fel azt a dilemmát, hogy a görögök egyfelől ragaszkodnak az euróhoz, másfelől viszont nem vállalják azt, ami az euróövezeti tagsággal kötelezően együtt jár. A görög miniszterelnököt meghátráltatták, de ő megint félreismerte az ellenfeleit. Azt hitte, hogy Brüsszelben a hét végén – az euróövezet védelmében, alapjában politikai indíttatásból – megszavaznak neki 58-74 milliárd eurót három évre, anélkül hogy ő maga a reformokat ígérő becsületszón kívül bármi egyebet adna cserébe
Követelések
Hát nem. A képlet, amely Ciprasz teljes meghátrálása után kialakult, a következő. E sorok írásától (gyakorlatilag lapzártától) számítva a hét közepéig a görög parlamentnek meg kell szavaznia egy sor reformintézkedést, és csak azután lehet szó az első fázisban egy áthidaló kölcsönről, melyből Athén (lejáró kötvényei után) majd fizet az európai központi banknak; és csak akkor lehet szó a teljes mentőcsomag megtárgyalásáról is. Nem a pénz folyósításáról, hanem a részletekbe menő tárgyalások felvételéről. Ez várhatóan hosszú menet lesz.
Mire ez a lapszám utcára kerül, Athénnak törvényt kell hoznia a sokféle áfa egyesítéséről 23 százalékon, ami jó nagy pofon a turisták millióit etető éttermeknek. További pofon gyanánt meg kell vonnia a 30 százalékos adókedvezményt a jómódú égei-tengeri szigetektől, ahol a turisták összpontosulnak. Emelni kell a hajózási társaságok adóját és szabaddá kell tenni a kompforgalmat idegen vállalkozások számára is, eközben privatizálni kell a kikötőket és áruba bocsátani az OTE nevű telekomóriásban még meglevő állami részvénypakettet. 2019-ig fokozatosan le kell építeni a mindenkinek járó nyugdíj-kiegészítéseket, az ún. „szolidaritási pótlékot” és 300 millióval csökkentenie kell a hadi kiadásokat, ami természetesen elbocsátásokkal, a beszerzések megvágásával jár.
Mindez persze csak ízelítő. Az euróövezet „egyebek közt” ezt követeli. De amit Merkelék még kitaláltak, az hab a tortán: lényegében megfosztja a görög kormányt a fiskális (költségvetési) szabadságától. Létrehoznak ugyanis egy vagyonkezelő alapot és oda csoportosítanak 50 milliárdot az állami vagyonból, s e vagyon értékesítése fölött csak az alapnak lesz ellenőrzési jogköre, a görög kormánynak nem. Más kérdés, hogy a pénz felével feltőkésítik a két hete zárva tartó görög bankokat, s ezáltal, ha nagyon lassan is, de beindulhat a hitelezés. Ennek hiánya ugyanis már eddig is cégek tömegét tette tönkre, hiszen képtelenek voltak kifizetni beszállítóikat. A maradék 25 milliárd úgy 40 százaléka beruházásokra mehet, hogy azért Ciprasz is fel tudjon mutatni valamit.
A brüsszeli döntéshozók gyakorlatilag három napot hagytak Ciprasznak arra, hogy pártján és a parlamenten keresztülverje a legfontosabb reformokat. Ez elképesztően rövid idő, pláne úgy, hogy a miniszterelnök pártja a lázadozás és a letargikus ellenállás között imbolyog, s a szükséges többség valószínűleg csak az ellenzék szavazataival jöhet létre. De a politikai pofon, amelyet kalandorsága miatt Ciprasz megszolgált, nem marad nyomtalan.
Dávid és Góliát
Athénban tucatnyi elemző szavaz arra, hogy idő előtti, éspedig igen gyors választások lesznek megint, ahol is a közhangulat az eddig mellveregető miniszterelnök és pártja ellen fordulhat. Azok, akik a népszavazás után egy új korszak beköszöntét üdvözölték, és a görög nemekben szinte teljes európai fordulatot láttak, őszintén szólva nem is tudom, miről cikkeztek. Vonzó dolog természetesen Dávidnak szurkolni Góliát ellenében, de sajnos az élet tele van olyan profán dolgokkal, mint hogy határidőre ki kell fizetni azt, ami adósság, és akinek üres a zsebe, az jobban teszi, ha egy beláthatatlan következményekkel járó „halálugrás”, egy teljes pénzügyi zűrzavar, a nemzeti vagyon drasztikus leértékelődése helyett a tisztességes és lehetséges visszavonulás útját választja.
